Az éjjeliszekrényen felvillant a telefon kijelzője. Üzenet az osztályfőnöktől: „Emma sokkal aktívabban vesz részt az órákon. Látszik, hogy otthon most nyugalom van.” Kinga elmosolyodott, a blúza ujjával letörölte a kijelzőt, aztán visszatért a ruhahajtogatáshoz.
Három hét telt el az ítélethirdetés óta. Balázs eltűnt – nem hívta, nem írta. Az ügyvédjén keresztül üzent valamit arról, hogy „mindent meg fog fellebbezni”, de sem fellebbezés, sem viszontkereset nem érkezett. Átköltözött az anyjához, Erzsébet Nagyhoz. A gyerekek néha ott aludtak náluk hétvégén, volt, hogy egy-két napra is ott maradtak. Aztán lassan maguk kezdték mondogatni:
– Anya, maradhatunk most inkább nálad tovább?
– És… lehetne, hogy egyáltalán ne menjünk el?
Kinga nem firtatta. Nem érdeklődött, ki van mellette most. Nem kutakodott. Elég dolga volt a saját életével.
Virág pénteken hívta fel.
– Nálunk a bázison indult egy támogató csoport – mondta. – Nők, akik mindenféle dolgokon mentek keresztül. Ha akarod, csak gyere el. Nem muszáj megszólalnod. Elég, ha hallgatsz.
– Nem vagyok pszichológus – húzódott el Kinga.
– Nem is az kell. Te már végigmentél azon, ami előtt mások még csak most állnak. Néha pont az a legtöbb, ha valaki csak csendben ott van. Gyere el.
Kinga végül elment. A teremben frissen főtt kávé és valami citrusos illat keveredett. A nők körben ültek – volt, aki makacsul hallgatott, más a hiteleiről mesélt, megint más arról az ürességről, amit rajta kívül senki nem vett észre. A találkozó végén az egyikük megszólalt:
– Megkérdezhetek valamit Kingától?
Kinga zavarba jött.
– Mikor lett könnyebb? – fordult hozzá egy rövid hajú asszony.
Kinga eltöprengett, aztán így válaszolt:
– Amikor rájöttem, hogy van jogom. Jogom létezni. Nem úgy, hogy erős legyek, meg alkalmazkodó, meg „jó kislány”. Csak… önmagamként. Akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.
Onnantól egyre gyakrabban hívták. Nem tartott előadásokat, nem osztogatott életvezetési tanácsokat. Egyszerűen jelen volt. Figyelt. Teljesen. Egy nő, aki nem összeroppant, hanem darabjaira szedte és újrarakta önmagát.
Egy este Máté odalépett hozzá.
– Anya, nem haragszol, hogy most már csak velünk vagy?
– Miért haragudnék? – nézett rá Kinga.
– Hát… mindent te csinálsz egyedül, és apa…
Kinga átölelte a fiát.
– Nem vagyok egyedül. Itt vagytok ti. És itt vagyok én is saját magamnak. Az pedig rengeteget ér.
Tavasz lett, április közepe volt, amikor előbb kopogtattak, aztán megszólalt a csengő. Kinga ajtót nyitott – és megmerevedett. A lépcsőházban Balázs állt. Fáradtnak tűnt, beesett volt az arca, a kabátja kigombolva.
– Szia – mondta halkan. – Tudnánk beszélni?
Kinga kissé összeszűkítette a szemét.
– Miről?
– Rólunk. Én… nem akarom, hogy ez így érjen véget. Hülye voltam. Összezavarodtam. Ami ott volt… az nem volt igazi. Most már értem. Szétcsúszik az életem, Kinga. Kiraktak a munkámból, mint egy kölyköt. Borzasztó nehéz most minden.
Kinga nem lépett hátra, nem hívta be. Csak állt az ajtófélfának támaszkodva.
– Balázs, nagyon sok éven át nem értetted, milyen velem. Most megérted, milyen nélkülem. A kettő nem ugyanaz.
A férfi összeszorította az ajkát.
– Megváltozom. Megígérem.
– Nem várom el, hogy megváltozz. Csak élj. Csak ne mellettem.
Sokáig állt ott szótlanul. Aztán lehajtott fejjel bólintott, és elindult lefelé.
Kinga becsukta az ajtót, és mélyen kifújta a levegőt. Nem dühösen, nem diadallal – inkább megkönnyebbülve. Mintha kivitték volna a szobából a túl nehéz szekrényt, és hirtelen kiderült, mennyi hely maradt.
Két hónappal később almás pite illata lengte be a konyhát. Emma az asztalnál rajzolt, Máté a földön ülve építőkockákból rakott össze valamit. A falon órarend lógott: azon szerepeltek Kinga csoportfoglalkozásai a helyi központban. Nem pszichológusként ment oda, hanem olyan emberként, aki tud úgy figyelni, hogy közben nem ítélkezik.
Az ablakban muskátli virított. A postaládából előhúzott egy levelet az ügyvédtől: a bírósági döntés jogerőre emelkedett, további anyagi igényeket nem terjesztettek elő. A megállapodásban az is szerepelt, hogy a gyerekek állandó jelleggel vele élnek.
Feltette a teavizet, előkészítette a bögréket az asztalon. Minden valahogy egyszerűvé vált. Nem volt benne görcs. Nem lebegett ott valaki idegen lélegzete a tarkója mögött. Nem kellett többé találgatnia, „megint mi a baj”.
Kinga már nem várta mások jóváhagyását. Nem gyártott magyarázatokat. Nem mások által írt szabályok szerint élte az életét.
Egy nap a tükör elé állt, és észrevette: a tekintete nyugodt, nem cikázik jobbra-balra. A háta kihúzva, a nyaka laza. Nem mosolygott rá senkire – egyszerűen csak jelen volt a saját arcában.
Este Emma megkérdezte tőle:
– Anya, te most már boldog vagy?
Kinga leült mellé, átkarolta.
– Most már önmagam vagyok. És ez talán még a boldogságnál is több.
Van, hogy ahhoz, hogy az ember igazán élni kezdjen, nem az a feladat, hogy leromboljon valaki mást, hanem hogy helyreállítsa önmagát. Nem bosszút állni, nem bizonygatni, nem újra meg újra belesodródni ugyanabba a háborúba – hanem visszatalálni ahhoz a belső részéhez, amit magára hagyott, elfelejtett, összetört. És fényt engedni oda. Mert a bosszú rövid távú dolog. Az élet viszont az, amikor visszaköltözöl a saját életedbe – és ott is maradsz. Félelem nélkül. Bűntudat nélkül. Melegségben.