Kinga bólintott.
– És még valami… ez most nem hivatalos – húzott elő néhány kinyomtatott képernyőfotót. – Hivatalosan nem alapozhatunk „lelki sérelemre”, de a bíró is ember. Ha muszáj lesz erősíteni az álláspontunkat, megmutatjuk, mi zajlott itt. Nem ordibálva, nem vádaskodva. Csak azért, hogy világos legyen, miért ment el.
Aznap este Kinga sokáig ült a párkányon. A nedves aszfaltot nézte odalent. A telefon a lábánál hevert. A fejében egyetlen mondat zakatolt: „Még csak fel sem fogta, hogyan veszített el mindent.”
Három nappal később hangosan kimondta:
– Beadom a válópert.
Balázs a laptop előtt ült, gépelt. Rá sem nézett.
– Na persze – fújt egyet. – Újabb zsarolási kísérlet? Nem veszem be.
– Nem zsarollak. Csak közlöm veled. Már elindítottam az egészet.
Csak ekkor fordult felé. Előbb hitetlen arccal, aztán ingerülten.
– Megbolondultál?
– Nem. Csak nem akarok tovább így élni. Te a magad útját járod. Én pedig visszamegyek a sajátomhoz.
Balázs csattogva lecsapta a laptop tetejét, felállt, ide-oda járkált a konyhában. Aztán egészen közel lépett hozzá.
– Figyelj, Kinga, most baromságot csinálsz. Előre szólok: nem csak én veszítek ezzel.
– Én nem vesztek semmit. Azt kérem vissza, ami az enyém.
Erre elhallgatott. Attól kezdve még később járt haza, alig szólt. A levegőben azonban állandó feszültség ült, mint vihar előtt. Néha elkapta a pillantását: éber, szúrós, idegen tekintet volt. Mintha már nem a feleségét látná benne, hanem egy ellenfelet.
Egy nap váratlanul, nappal toppant be. A polcról leemelt egy dossziét, és feltűnő kíváncsisággal lapozni kezdte. Benne voltak a lakáshitellel kapcsolatos papírok, bútor- és gépszámlák, átutalások listái.
– Tényleg az a célod, hogy gatyára vetkőztes?
Kinga némán kivette a kezéből az iratokat, és visszatette a szekrénybe.
– Csak annyit akarok, hogy igazságos legyen.
A továbbiak villámgyorsan peregtek. Egy héten belül megérkezett az idézés. A tárgyalást március közepére tűzték ki.
A bírósági nap reggelén Kinga egyszerűen, mégis visszafogott eleganciával öltözött fel. Sötétkék ruha, feltűzött haj, visszafogott smink. Zoltán a bíróság épülete előtt várta. Egy bólintással adta tudtára: „Itt vagyok, minden rendben lesz.”
Balázs később gördült be. Gyűrött ingben, láthatóan feszült volt. Köszönni sem volt hajlandó.
A tárgyalás rövidre sikerült. A bíró – egy negyvenes, fáradt tekintetű nő – tárgyszerű, száraz kérdéseket tett fel.
– A lakás a házasság ideje alatt került megvásárlásra?
– Igen – felelte Kinga.
– A hitelt ki fizette?
Zoltán átnyújtotta az iratokat:
– Közösen. Itt látható a számlaforgalom. Ezek a tételek a háztartási gépekre, felújításra vonatkoznak. Minden a közös kasszából ment. Emellett itt vannak a kinyomtatott kivonatok a harmadik személyeknek történő utalásokról, amelyeknek nincs közük a háztartáshoz.
– Ennek semmi köze az ügyhöz – vágott közbe élesen Balázs.
– Közvetve igenis van – válaszolta nyugodtan az ügyvéd. – Így a bíróság jobb rálátást kap az egész kapcsolat dinamikájára.
A bíró lapozta a dossziét. Az arca rezzenéstelen maradt: se meglepetés, se felháborodás. Csak tette a dolgát.
– A felek szándékoznak egyezséggel rendezni a vitát?
– Nem – szólalt meg Kinga. – Azt szeretném, ha minden a jogszabályok szerint történne.
Ahogy ezt kimondta, Balázs alig észrevehetően megrázta a fejét. Mintha még most sem hinné el, hogy a helyzet idáig fajult.
Aznap határozat született: a lakás Kingánál marad, mint annál a félnél, aki igazoltan fizette a terheket, beruházott az ingatlanba, és aki a gyerekekkel életvitelszerűen ott él. A megállapodásban az is szerepelt, hogy a gyerekek állandó jelleggel az anyjukkal maradnak. A házasságot a bíróság felbontotta.
A tárgyalóteremből kifelé menet Balázs nem állt meg mellette. Csak félvállról, hátrafordulás nélkül odavetette:
– Ennek az árát még megfizeted. Minden visszajár.
Zoltán utána nézett, halkan felsóhajtott.
– Nem, nem így működik. Nem ebben a formában.
Kinga hallgatott. Belül azonban furcsa melegség terjedt szét. Mintha hosszú évek óta először nem érné támadás, nem próbálnák bűntudattal irányítani, nem tipornák le.
Este a konyhaasztalnál ült egy csésze teával, és kifelé, az utcára bámult. Emma a szobában játszott, Máté a leckéjét írta.
Megvillant a telefon kijelzője: üzenet Virágtól.
„Ügyes voltál. Ha van kedved, ugorj át holnap. Csak leülünk, beszélgetünk.”
Kinga elmosolyodott. Most először úgy érezte, nem a semmibe lépett ki, hanem vissza önmagához.
Másnap reggel, amikor a lakás még a hétvége friss nyugalmát lehelte, Kinga lehúzta a paplanhuzatot, és gondosan a szennyeskosárba hajtotta. A pamut anyagon még ott volt a tisztaság lehelete – a mosópor illata, egy csipetnyi napfény, valami gyermekkori emlék. A szomszéd szobából Emma nevetése hallatszott: lelkesen mesélt valamit Máténak egy rajzfilmről. Ebben a hétköznapi egyszerűségben volt valami különös szilárdság. Mintha végre megint lett volna talaj a lába alatt.