Csak a gyerekek kérdezgettek néha:
– Anya, ti nem veszekedtetek össze apával?
Ő elmosolyodott:
– Csak kicsit elfáradtunk. Előfordul.
Éjszakánként, amikor nem jött álom a szemére, Kinga a telefonjában lapozgatta a régi fotókat. A tengert, a nevetést, Emmát Balázs nyakában. Minden annyira valódinak tűnt. Most meg már inkább olyan volt, mint egy idegen film kockái: a szereplők hasonlítanak rájuk, de a történet egészen más.
Egy ilyen este felhívta Virágot – régi osztálytársát, most a helyi rendelőintézet nővérét, aki mindig tudott úgy hallgatni, hogy közben nem faggatott.
– Te mindent érzel, ugye? – kérdezte a barátnő már az első mondatnál. – A hangodból hallom.
Kinga nem válaszolt.
– Gyere át. Csak leülünk, beszélgetünk. Most nem vagyok ügyeletben. Van málnás teám. Vagy valami erősebb.
Kinga átment. Sokáig ültek a konyhában, szinte szótlanul. Aztán Virág megszólalt:
– A rendelőben szombatonként jár hozzánk egy ügyvéd. Jó fej. Segített a nővéremnek a válásnál. Ha szeretnéd, összehozlak vele.
Kinga némán bólintott.
Az első találkozás az ügyvéddel furcsán nyugodt volt. Zoltán, az ötvenes évei körül járó férfi fáradt arcával és halk, udvarias hangjával végighallgatta, nem vágott a szavába.
– Azt szeretném, hogy minden békésen menjen. Ne legyen ordibálás, sárdobálás. Csak… legyen igazságos – mondta Kinga.
– Megoldjuk így – bólintott. – Minden, amit eddig összegyűjtött, jól fog jönni. És még pár dolgot meg tudunk nézni. A számlákat. A befektetéseket.
Átnyújtott neki egy névjegyet. Ez állt rajta: „Családjog. Felesleges felhajtás nélkül.”
Otthon Kinga úgy folytatta az életét, mintha semmi sem változott volna. Reggelit főzött, vitte Emmát az iskolába, átnézte Máté háziját.
És közben – gyűjtött. Jegyzetelt. Lassan kitaposott magának egy ösvényt a kijárat felé.
Balázs egyre ingerültebb lett. A kérdéseire nem válaszolt, csak odavetett valamit. Egyre sűrűbben „találkozóra” ment. Néha hazahozott egy kávét, letette az asztalra anélkül, hogy ránézett volna.
Egy reggel, egy különösen feszült éjszaka után, Kinga azt mondta:
– Kiveszek pár nap szabadságot. Egy hét. Csak pihenni akarok.
Balázs vállat vont:
– Csinálj, amit akarsz.
Kinga elmosolyodott. És elkezdett saját magával törődni.
Korán kelt, futni járt a parkba, vett egy bérletet az edzőterembe. Elment masszázsra is. Aztán a piacra friss zöldségekért. A lakást friss saláta, citrusok és halk zene illata lengte be. A szomszédok csodálkoztak – korábban onnan csak mesefilmek zaja és a mosógép zúgása szűrődött át.
Amikor Virág egy este újra átjött, Kinga olyan ruhában nyitott ajtót, amit legalább öt éve nem vett fel.
– Ragyogsz – ölelte meg Virág.
– Csak próbálom felidézni, ki vagyok. Nem miatta. Magam miatt.
És azon az éjszakán, hosszú évek óta először, nem szorongással, hanem belső csönddel aludt el.
Reggel Kinga a telefon csörgése előtt ébredt. A szobában még félhomály volt, de odakintről már beszűrődött néhány madárhang – az a fura, tavaszi csivitelés, ami mintha a bőr alá kúszna. A hátán feküdt, a plafont nézte, és hosszú idő óta először nem Balázson járt az esze. Csak egy mondat visszhangzott benne: „Nem kötelességem mindent egyedül cipelni.” Valami megkönnyebbülés volt ebben.
A konyhában halkan forrt a víz a vízforralóban. Zabpelyhet szórt a lábosba, feltette a legkisebb lángra. Emma álmosan belépett, a nyuszis pizsamájában, ásított egyet, aztán Kinga hasára hajtotta a fejét.
– Anya, ma el tudnál te kísérni? Veled biztonságosabb.
Kinga végigsimított a lánya haján. Nem válaszolt, csak bólintott.
Balázs csak dél körül állított haza. Nem kért bocsánatot, amiért éjszaka nem jött, nem mondta el, hol volt. Úgy tett, mintha valami fontos megbeszélésről vagy túlórából érkezett volna, mintha ez magától értetődő lenne. A székre dobta a dzsekijét, bement a fürdőbe. Idegen, erős, édes női parfümje volt – ismeretlen illat. Kinga nem tett megjegyzést. Letörölte az asztalt, aztán elment, hogy elpakolja a tiszta ruhákat a szekrénybe.
Minden nappal nőtt benne egy furcsa fajta bizonyosság. Mintha egy szakadék szélén állna, de a szél már nem rémisztené. Inkább azt susogná: ugorj. Ott lenn nem a halál vár. Hanem a szabadság.
Egy hét múlva újból találkozott Zoltánnal. Az ügyvéd most is visszafogott és figyelmes volt. A dossziéban ott sorakoztak a bankszámlakivonatok, Balázs nevére szóló blokkok, az együtt fizetett lakáshitel adatai. Mindent gondosan szétterített maga elé, jegyzetelt.
– Itt vannak a közös befektetések. Itt pedig az igazolás, hogy a felújítást a közös számláról fizették – mondta, majd elé csúsztatott egy lapot „Fizetési adatok: kivitelezők, felújítás, háztartási gépek” címmel.
– Érti, ugye – folytatta –, mi nem keresünk balhét. Csak a tényeket tesszük le az asztalra. Ez nem bosszú, hanem az ön védelme.