– És ha egyszerűen csak felállnék, és elmennék? – szólalt meg Kinga, teljesen nyugodt hangon, ami furcsán idétlenül csengett a kanál tányérhoz koppanó zajához képest.
Balázs felpillantott a leves fölül, homlokán ránc gyűlt.
– Már megint hová készülsz? – morogta. – Holnapután jössz be dolgozni. Vagy ez most a szokásos esti hiszti akar lenni?
Kinga nem válaszolt azonnal. Vele szemben ült, kissé görnyedten, két tenyere közé fogva a meleg tea csészéjét. A konyhában hagyma- és dohszag keveredett. A csukott ajtó mögül átszűrődtek a gyerekek hangjai – a lány a bátyjától követelte vissza a tabletet, az meg a szokásos acsarkodó hangján vágott vissza. Minden pontosan úgy zajlott, mint máskor.
– Nem hisztiről beszélek, Balázs. Komolyan mondom. Mi lenne, ha egyszer csak eltűnnék? Azt mondanám, leugrom a boltba… és nem jönnék vissza.
Balázs féloldalas mosollyal beletemetkezett a telefonjába.
– Akkor kímélj meg a formaságoktól – szó nélkül is megteheted. Nem foglak keresni.
Kinga hallgatott. Tekintete az ablak felé siklott, ahol lassan, sűrűn húzódott fel az esti kék sötétje. Abban a pillanatban egészen biztosan tudta: ennyi volt. Nincs tovább.
Balázs fel sem nézett.
Később, amikor Emmát fektette le, átfutott rajta, akár kiabálhatott is volna, vághatta volna a földhöz a csészét, csaphatta volna az ajtót. De minek? Ő már rég elment. Csak a kilincset nem húzta be maga után.
Balázs lassan változott meg. Nem egyik napról a másikra, nem egyetlen drámai jelenetben. Olyan volt, mint egy elöregedett kabát, amelynek kibomlanak a varrásai – előbb itt-ott foszlik, aztán egyszer csak szétesik. Mire észrevette, már egészen idegen férfi ült vele szemben az asztalnál.
Régen, abban a régi lakásban, még a Peskák környékén, reggelente a pirított kenyér illatára ébredt. Balázs réz dzsezvában főzte a kávét, félhangosan morgolódott a sípoló vízforralóra, ő pedig a takaró alatt elnyúlva nevetett, és úgy hitte, ennél nagyobb boldogság nem is kell.
Aztán jött a hitel, a gyerekek, a két műszakos robot. Balázs ritkábban nevetett, egyre gyakrabban maradt ki este, mind sűrűbben hangzott el a szájából a „most nem érek rá” és a „majd később”. Egy nap pedig elkezdte lekapcsolni a telefon kijelzőjét, ahogy Kinga belépett a szobába. A ruháinak illata már nem az övé volt. Még a lélegzete is megváltozott mellette – kapkodóvá vált, mintha levegőt sem kapna, ha ott van.
Kinga persze mindent észrevett. Minden apró, zavaró részletet. Csak úgy tett, mintha nem látna semmit.
Addig az estéig, amikor Máté a nappaliban, a jobb Wi-Fi miatt, Balázs telefonján játszott, majd odaadta neki, hogy tegye fel töltőre. Kinga bedugta a kábelt, a kijelző felvillant, és egy értesítés ugrott fel: „Az álmaim illata vagy.”
Kinga mozdulatlanná dermedt.
Nem nyúlt rögtön a telefonhoz. Félretette – Balázs épp dolgozott, és aznap véletlenül otthon hagyta a készüléket. Ő meg főzött. Megterített. Lefektette a gyerekeket. Elmosogatott. Minden ment a megszokott rendben. Csak ezután, a gyerekszobában, leülve a szőnyegre, vette elő a telefont, és feloldotta a képernyőzárat – a kód Emma születésnapja volt. Ugyanaz, ahol az „Al.Kedd” felirat állt.
Az üzenetek… semmi kertelés, semmi félmondat, semmiféle játék.
„Ma nem fog menni. Kinga gyanakszik, azt mondom, értekezlet lesz. Mint mindig.”
„El sem tudod képzelni, mennyire vágyom rád. Ezek a napok vele – mintha börtönben ülnék. Csak akkor élek, amikor veled vagyok.”
Kinga úgy olvasta ezeket, mint egy tankönyv oldalait, ahol minden sor valami egzakt képlet. Csakhogy itt a megoldás helyén csak némaság volt. Hideg, áttetsző, üvegszerű csend.
Mellette egy pohár víz állt, azt szorította magához olyan erővel, mintha az tartaná itt a felszínen.
Nem sírt. Nem csapta a hisztit. Csak egyetlen gondolat szilárdult meg benne: nem lesz többé szürke kis senki, nem húzza össze magát mások árnyékában. Élni fog. Még képes rá – és élni is fog. Nem temeti maga alá a taposómalom, a véget nem érő családi gondok. Nem olvad bele abba a szerepbe, amit ráerőltettek.
Másnap, egy majdnem álmatlan éjszaka után, mintha a belső ürességre válaszul cselekedne, Kinga félálomban beszárította a haját, elővette a szekrény mélyéről azt a rég elfelejtett sálat, amely évek óta csak porosodott. Nem nagy dolognak szánta – egyszerűen nem akart úgy kinézni, mint ahogy belül érezte magát. Valahogy kapaszkodnia kellett valamibe. A munkahelyén az egyik kolléganő végigmérte, és láthatóan meglepődött.
– Mintha megfiatalodtál volna – jegyezte meg.
Kinga csak elmosolyodott.
Balázs azon a napon más szemmel nézett rá. Kissé összehúzta a szemét.
– Minek ez a nagy kipucolás? – kérdezte.
– Csak eszembe jutott, hogy nő vagyok – felelte.
Balázs vállat vont, és elindult. Azt mondta, értekezlete lesz. Kinga csak az órára nézett – 19:40.
Később a konyhában megnyitotta a jegyzeteket a telefonján, és beírta: „Kedd, 19:40 – megint lelép. Hívásra nem reagál. Vissza: 22:18. ’Si’ illat.”
Innentől kezdve minden nap feljegyzéseket készített. Képernyőfotók, bankszámlakivonatok, blokkok – mindent szépen, rendben elmentett egy mappába. Hideg fejjel, módszeresen. Úgy, ahogy az teszi, aki már nem remél, de tudja, hogy lezárásra szükség van.
És mégsem maga a megcsalás lett a legijesztőbb. Hanem a köztük elterpeszkedő csend. Azt nem lehetett lefotózni, kinyomtatni, bíróság elé tárni. Pedig ott lüktetett minden pillantásban, minden vacsoránál, amikor Balázs evett, és egyetlen egyszer sem emelte fel közben a szemét.