– Ne próbáld kimagyarázni… – vágott közbe. – Nem segíteni akartál. Jófejnek akartál látszani. Nagylelkűnek. Olyannak, akire mindenki azt mondja: „micsoda báty, micsoda férj, micsoda barát”. És hogy én mindezt fizettem meg – az neked teljesen mindegy volt.
– Nem rosszindulatból tettem…
– Én pedig többé nem kérek abból, hogy „nem rosszindulatból” szeressenek.
A férfira nézett, egyenesen a szemébe.
– Beadom a válókeresetet. És elindítom a vagyonmegosztást. És ha ehhez a lakáshoz egy ujjal is hozzányúlsz a beleegyezésem nélkül, el fogom érni, hogy büntetőügy legyen belőle.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Ezt nem teheted meg. Hiszen vannak gyerekeink.
– Pontosan. Vannak gyerekeink. Akiknek nem egy nagylelkű adakozó apuka kell, hanem egy szülő, aki tud gondolkodni. És kérdezni. Nem pedig úgy bánik a máséval, mintha a sajátja lenne.
Sokáig hallgatott, aztán halkan megszólalt:
– Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes vagy…
– Én meg azt nem gondoltam, hogy mindarra képes vagy, amit megtettél.
Fölállt, leakasztotta a kabátját a fogasról.
– Elmegyek. De nem ebből a lakásból. A te árnyékodból.
Az ajtó nem csattant hangosan, csak puhán csukódott be mögötte, mégis beleremegett tőle az egész vén, szűk előszoba.
***
Éva Bogdán a bíróság folyosóján ült, és olyan erővel szorította a dokumentumokkal teli dossziét, hogy megfájdultak az ujjai. Odabent számítások, igazolások a kiegyenlített hitelekről, banki kivonatok, bútoráruházból kapott számlák, a családtámogatási kérelmek másolatai. Minden egyes lap olyan volt, mint egy ütés nyoma, amit valaha ő maga állt ki.
Az egész tárgyalás nem tartott egy óránál tovább. Botond Vincze ott volt, a nővérével és egy ügyvéddel az oldalán – láthatóan abban bízott, hogy „majd felezünk, ahogy kell”. A bíró azonban türelmesen végighallgatta az érveket, átböngészte az iratokat, és újra meg újra csak egyetlen dologra kérdezett rá:
– Kinek a nevére vették fel a hiteleket?
A válasz minden iraton ugyanaz volt: Éva Bogdánéra.
– Ki törlesztette a részleteket?
Megint csak: Éva.
– Ki tudja igazolni a lakás felújításával és fenntartásával kapcsolatos kiadásokat?
Ismét ugyanaz: Éva. A bankok pecsétjei, a számlák, a bizonylatok.
Végül a bíróság az ő anyagi hozzájárulását minősítette döntőnek. A lakást teljes egészében neki ítélték. Botond Vincze kapott ugyan valamennyi pénzbeli térítést, de az összeg nevetségesen kevés volt ahhoz képest, amire számított.
Amikor kiléptek a tárgyalóteremből, a férfi pár lépéssel mögötte kullogott, feldúlten és teljesen összezavarodva.
– Elégedett vagy most? Megaláztál. Kivitted a szennyest az utcára. Az egész családot lejárattad.
– Nem – felelte a nő, úgy, hogy hátra sem nézett. – Csak visszaszereztem a saját hangomat. És abbahagytam, hogy mások nagylelkűségét fizessem meg.
A bejáratnál utolérte.
– És a gyerekek? Rájuk gondoltál egyáltalán? Szükségük van az apjukra.
– Nincs szükségük olyan férfira, aki az otthonukat áldozza fel mások hálálkodásáért.
– Megváltozom. Keresek munkát. Újrakezdem. Gyere vissza.
A nő nyugodtan nézett rá. Talán először azóta, hogy együtt éltek – fájdalom nélkül.
– Már el is kezdted elölről. A saját nulládról. Sok szerencsét hozzá.
És ott hagyta.
Három hónap telt el. Éva a balkonon ült, kávét kortyolt, és nézte a ház előtti udvart, ahol a kislánya a szomszéd gyerekekkel kergette a labdát. A hálószobában a fia online angolórát hallgatott – végre ki tudta fizetni az előfizetést.
A lakás ugyanaz maradt, mégis mintha más levegő költözött volna bele. Könnyebb. Szabadabb.
Botond Vincze a nővérénél húzza meg magát. Abban a lakásban, ahonnan annak idején Évát akarta átköltöztetni a sajátjukba. Most egy kihúzható vendégágyon alszik. Nincs torta, nincs közönség, akinek játszhatná a nagylelkű házigazdát.
Éva kérvényt adott be az adósságai átütemezésére. Készített egy videót arról, hogyan lehet eligazodni a hitelek világában – azoknak a nőknek, akiknél „a férj mindig mindent egyedül intézett”. A videó tízezer megtekintést gyűjtött. Lett belőle második rész. Aztán harmadik. Blogot indított. És életében először érezte: van, aki figyel arra, amit mond. Mert az, amit mond, végre nem szerep, hanem maga az igazság.
A naplójába ezt írta:
„Egy nő nem díszlet valaki más nagylelkűsége mellé. Ő maga az otthon – és azt nem lehet csak úgy továbbajándékozni.”