– Akkor kezdjük az iratokkal. Van bármilyen tulajdonjogod a lakásra?
– Formálisan nincs. A férjem nevén van. De a házasság után vettük, és a pénz nagy része a családtámogatásból meg az én hiteleimből jött össze.
– Akkor a befektetéseidet fogjuk bizonyítani.
Éva Bogdán furcsa, könnyebbnek tűnő érzéssel indult haza. Mintha egy idegen emelt falból kihúzta volna az első tartókövet.
Este Botond Vincze megkérdezte:
– Mi van veled?
– Csak fáradt vagyok. Holnap elintézek ezt-azt. Egyedül.
– Mit?
– Egyelőre nem fontos. Később úgyis megtudod.
Megvonta a vállát.
– Megint a hülye dilijeid, mi? Csak óvatosan, Éva. Mert rajtam kívül ki bírná így veled az életet?
Úgy nézett rá, mint valakire, aki még nem vette észre: ő már nem az a nő, aki megszokásból mindent elnéz.
***
Éva maga elé tette az összes papírt. Személyi, igazolások, számlák, hitelkivonatok, szerződések a műszaki cuccokra, bútorokra – mindenre, amitől az a lakás otthon lett. A kézírás a papírokon az övé. Az aláírások az övéi. A felelősség is az övé. Csak a döntéseket hozta mindig ő – Botond.
Botond a fotelban ült, a telefonján pörgette a híreket, és a papucsát rugdosta a lábfejével.
– Miért szórtad szét ezeket a papírokat? Megint azon merengsz, milyen csórón éltünk régen?
– Nem. Inkább azon, milyen csórón éltem én. És hogy te milyen nagylelkűen segítettél mindenkinek – az én pénzemből.
Elvigyorodott, a tekintetét sem emelte fel.
– Na, kezdődik. Gyere, tartsd meg a szokásos kioktatást.
Éva odalépett, és egy köteg kinyomtatott papírt letett elé az asztalra.
– Tessék, ez a te „nagylelkűséged”. Itt a hitel a laptopra az unokaöcsédnek – az én nevemen. Itt a műtét a anyádnak – megint én vagyok a szerződő. Itt az enikő magyaros törökországi nyaralás – természetesen szintén én.
Letette a telefont, összehúzta a szemét.
– Te komolyan listát vezetsz? Nem érzed ezt egy kicsit pitiánernek? Minden úgyis a családra ment, a sajátjainkra.
– Pitiáner? Nem neked volt pitiáner, amikor meghamisítottad az aláírásomat a „barátod érdekében”?
Felugrott, a papucsát a kanapé alá rúgta.
– Meddig fogod ezt még a fejemhez vágni?! Mondtam már, hogy visszaadom!
– Mikor?
– Amint csak…
– Mikor?!
Elhallgatott. És akkor hirtelen meglátta rajta: nem arról van szó, hogy nem tudja. Nem is tervezte visszaadni. Eszébe sem jutott. Sem bűntudat, sem szégyen – csak düh, amiért most végre számon kérik.
– Tudod, hogy ma ügyvédnél voltam?
Megfeszült.
– Mi a fenét csináltál ott?
– Megkérdeztem, mennyibe került a naivitásom. És hogy ebből mennyit lehet visszahozni.
– Teljesen elment az eszed? Mi család vagyunk!
– A család az, ahol megkérdezik a másikat, mielőtt a feje fölül elajándékozzák a lakást a húguknak. Nem pedig bejelentik kész tényként.
– Évám, hát érted te is: ez csak átmeneti. Anyádnál simán el lettünk volna egy darabig. Aztán vettünk volna hitelre valami modernebbet.
– Ki pénzéből? Kinek a hitelkeretére? Az enyémre? Vagy megint „nem jutott volna eszedbe”?
Közelebb lépett hozzá. Halkan, de érezhetően feszülten, nehéz levegővel.
– Most csak ideges vagy. Igazából nem történt semmi végleges. Mindent helyre lehet hozni. Csak ne mossuk ki a szennyest a szomszédok előtt.
– Szennyest? Ez nem piszok. Ez rothadás. Amit én ezentúl nem fogok eltakarni senki kedvéért.
Leemelte a polcról a lakás papírjaival teli dossziét, és a férje felé nyújtotta.
– Nézd meg. Minden a te neveden van. De a vételár az én pénzemből jött össze. A családtámogatásból és a két hitelből – mindkettő az enyém. Ezt fogom bizonyítani. És te veszíteni fogsz.
– Te most komolyan bíróságra akarsz hurcolni engem?!
– Nem. Csak végre meg akarom védeni magamat. És a gyerekeimet. Mert te rólunk egyetlen pillanatra sem gondolkodtál.
Hirtelen visszarogyott a székre, mintha kihúzták volna alóla a lábat.
– Éva… Ne csináld már… Én csak segíteni akartam… Azt hittem, megértesz…