Másnap Éva Bogdán bement a bankba. Hivatalosan csak azt akarta megtudni, mennyi maradt hátra a hűtőre felvett hitelből. Valójában azonban egy gondolat nem hagyta nyugodni: a férje azt mondta, semmit nem intézett nélküle… Csakhogy ez akkor valahogy túl magabiztosan hangzott. Gyanúsan magabiztosan.
A menedzser udvarias mosollyal pötyögött a billentyűzeten.
– A fogyasztási hitele fennálló tartozása 284 ezer. Plusz 16 ezer kamat. A háztartási gépekre felvett hitelből még 92 ezer van hátra. És van még egy aktív hitel – 317 ezer. Fél évvel ezelőtt folyósítottuk.
Éva elsápadt.
– Harmadik hitel? Én nem vettem fel harmadik hitelt.
– Az ön nevére szól – vont vállat az ügyintéző. – Itt a kérelem. A rendszer szerint minden rendben a kézjeggyel, nincs semmi jel arra, hogy hamisítvány lenne.
A nő nézte az iratot, és belül valami fájdalmasan felnyögött. A szignó valóban hasonlított az övére. Az írást ügyesen másolták. De ő tökéletesen biztos volt benne: ez nem az ő keze munkája.
Aztán megakadt a szeme a hitelügyintéző nevében. Az állkapcsa megfeszült. Miklós Somogyi volt az. Botond Vincze barátja. Régi csoporttárs az egyetemről. Nemrég találkoztak egy születésnapi bulin – munkáról, bankokról, lakáshitelekről beszélgettek… és viccelődtek: „Hát a sajátjainkat nem hagyjuk az út szélén!”
Évának úgy érezte, mintha valami elszakadt volna a mellkasában.
Azonnal felhívta Botond Vinczét.
– Te vettél fel a nevemre hitelt?!
– Év, miről beszélsz? Miféle hitelt?
– Háromszázezerre. Egy hónapja. A te neved van megadva kontaktként. Ez most komolyan véletlen?! És Miklós – a te haverod, csak úgy mellékesen – intézte az egészet az én jelenlétem nélkül. Mi volt a fizetség, egy tábla csoki?
Csend a vonalban. Aztán:
– Hát… Vencel Halász elindította a saját vállalkozását. Bele kellett tenni egy kis pénzt. Miklós csak besegített – felesleges formaságok nélkül, barátilag. Mindent visszafizetek, ne kattogj.
– Kire írattad?
– Hát… rád. De hát mindent én törlesztek!
– Hazudsz. Egy fillért sem fizetsz. Mindent az én számlámról vonnak.
– Év, te megint túltolod, azonnal ájulsz. Ez csak átmeneti. Vencel visszaadja. A barátja ilyet nem tesz, nem ver át.
Éva a kocsiban tört ki zokogásban, be se indította a motort. A navigáció tompán világította az óvoda felé vezető útvonalat. Az a belső hang, amit évekig elhallgattatott – ne szíts veszekedést, ne teregesd ki, légy erős – most más dallamot suttogott: és érted ki lesz erős?
Este Botond Vincze tortával állított be. Mintha mi sem történt volna.
– Gondoltam, kényeztessük egy kicsit magunkat. Mi ez a komor hangulat ma nálad?
– Felfogod, hogy meghamisítottad az aláírásomat?
Legyintett.
– Ugyan már, na és aztán? Egy család vagyunk. Tényleg ekkora drámát csinálsz ebből?
– Tisztelsz te engem egyáltalán valaha?
Elhúzta a száját, gúnyos félmosollyal.
– Év, ne csinálj már színházat. Mindent értünk teszek. A jövőnkért. Enikő Magyar miatt is. Vencel vállalkozása egyébként már majdnem kitermelte magát. Visszafizetem, esküszöm.
– Nem érzed úgy, hogy az esküid mára semmit nem érnek?
– A bolhából csinálsz elefántot. Az emberek úsznak az adósságban, és mégis élnek, nem siránkoznak ennyit. Te meg itt tartod az évszázad tragédiáját. Bárkivel előfordulhat.
– Velem – nem fordulhat elő.
Ránézett. A férfi szemében nyoma sem volt a bűntudatnak. Egy grammnyi se. Csak az a bosszús sértettség, hogy az ő „hősi tettét” nem méltatják kellőképpen.
Ekkor hozta meg Éva az első valódi döntést: ügyvédet keres.
Előkotort egy régi névjegyet, amit „jó lesz még valamire” felkiáltással tett félre évekkel korábban. Most úgy érezte, pontosan ez az a „valami”.
A konzultáción minden gyanúja beigazolódott. Az aláírás hamisítása bűncselekménynek számít. Az ügyvéd azonban váratlan kérdést tett fel:
– Meg akarja büntetni őt, vagy inkább magát szeretné bebiztosítani?
Nem tudott egyből felelni.
– Én… Én magamat akarom visszakapni. És megóvni a gyerekeimet.
Az ügyvéd bólintott.