– Figyelj… azon gondolkodtam… Adjuk oda a lakást Enikő Magyarnak. Mi meg addig meghúzzuk magunkat anyukádnál – mondta Botond Vincze, a szemét le sem véve a telefonjáról, miközben villával szétmorzsolta a fasírtot a tányérján.
Éva Bogdán félúton megállt a mozdulatban, kezében a teáscsésze. Az ablakon túl eső csapkodta az udvart, a lányuk a konyhaasztalnál írta a háziját, a nappaliból a tévé monoton duruzsolta az időjárás-jelentést. Teljesen átlagos este volt. Egészen addig a mondatig.
– Tessék? – lehelte.
– Hát… tudod jól. Enikő Magyar a válás után teljesen egyedül maradt. A babával. Nagyon megszorultak. Mi meg… valahogy csak elleszünk. Addig anyádnál, aztán majd keresünk magunknak valamit.
Olyan hangsúllyal beszélt, mintha arról döntene, hogy gombás vagy sonkás pizzát rendeljen. Nem nézett rá. Nem sóhajtott fel. Bocsánatot kérni eszébe sem jutott.
– Most komolyan beszélsz?
– Persze. Mi ebben a nagy ügy? Család vagyunk. Enikő Magyar a húgom. Nem vagyunk mi valami lelketlen állatok – végre elszakadt a kijelzőtől, és úgy nézett a feleségére, mintha valami teljesen egyértelmű dolgot magyarázna.
– És én mi vagyok? Valami társbérlő a folyosó végéről? Miért nem beszélted meg velem?
– Évikém, hát te nem vagy irigy. Anyád egyedül lakik abban a háromszobásban, mi meg itt zsúfolódunk. Enikő Magyar meg egy újszülöttel egy szűk kis kétszobásban a volt anyósánál.
Éva érezte, ahogy belül valami finoman megroppan. Nem nagyot – csak mint amikor vékony üveg megfeszül a kézben. Nem fájt, de valami nyugtalanító hidegség áradt szét tőle.
– Már szóltál neki?
– Hát… ja. Úgy nagy vonalakban. Sírt is, képzeld. Mondta, hogy átölel – telefonon keresztül is!
Felnevetett. Őszintén úgy hitte, most aztán igazán nagyvonalú hőstettet vitt véghez.
– És mikor döntöttél így?
– Tegnap. Anyáddal is beszéltem – nem ellenzi. Azt mondta, nyugodtabb lesz, ha a gyerekek közel vannak.
– Engem meg szépen kész helyzet elé állítasz? Veled megbeszélni semmit nem kellett?
Vállat vont. Mintha tényleg nem érné meg a fáradságot.
– Ugyan már, mit kell ezen annyit rágni. Ez csak átmeneti. Aztán veszünk valami normálisat. Nem ilyen lepusztult panelt. Te panaszkodtál állandóan, hogy a lift örökké rossz.
– Lepiszkoltnak nevezed azt a lakást, ahol a lányunk először felállt és elindult?! Ahol két évig egyedül csináltam a felújítást, amíg te azt hajtogattad, hogy „fáj a hátad”?!
– Nem így értettem. Csak… hát segíteni kell a sajátjainkon. Nem mi vagyunk a legrosszabb helyzetben. Kibírjuk. Keressünk még. A lényeg, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk.
A „lelkiismeret” szót Éva úgy érezte, mintha az arcába köpték volna.
Ebben a lakásban minden fal tudta, mennyibe került ez a meghitt rend. Mennyi álmatlan éjszakába a táblázatok felett, mennyi sorban állásba a bankokban, hány alázatos mosolyba az ügyintézők előtt, hogy kegyeskedjenek elbírálni a részletfizetést a konyhabútorra. Botond Vinczének akkor „kellemetlen lett volna a saját nevére hitelt felvenni – nem valami fényes a múltam a banknál”.
Neki bezzeg hibátlan volt. Tiszta, makulátlan. Most pedig – példásan túlterhelve.
Lassan felállt az asztaltól. Kiment a hálóba. Leült az ágy szélére, de nem kapcsolt villanyt. Odakint rákezdett az eső, az üveghez csapódott a víz. És ő először életében világosan megértette: iszonyatosan fáradt ettől az embertől.
Attól a férfitól, aki mindig „nem gondolta, hogy ez ennyire számít”, „inkább maga döntött, nehogy terheljen vele”, „hiszen te olyan erős vagy, te megoldod egyedül is”. És tényleg – megoldotta. Hiteleket vett fel. Extra műszakokat vállalt. Mindent cipelt a hátán, csak a köszönetet nem.
És most már a lakás következett. Ez az otthon, amit ő maga vívott ki magának, az erődje, a terve, a győzelme a gyerekkori nyomor felett. És ő ezt készült egyszerűen… továbbpasszolni. A húgának. Mert „így helyes”.
Felkapcsolta a lámpát. Leemelte a füzetet, amibe néha a kiadásokat jegyezte fel. A borítón kávéfoltok terültek el, közepén egy zsíros maszat. Kinyitott egy üres oldalt, és lassan ráírta:
„Mibe kerül az én nagylelkűségem?”