– Mire célzol azzal, hogy a lakásod nem osztható? Én számítottam a részemre az esküvő után… – morogta elégedetlenül a férjem, miközben a tőle korábban megszerzett lakásomról beszéltünk a házasságkötésünk előtt.
A bírósági idézés Elenának nem érkezett váratlanul. Az az év Antonnal olyan volt, mintha lassan, fájdalmasan kihunyt volna a kapcsolatuk. Az ő állandó túlórái, zárkózottsága és elidegenedő tekintete egyértelművé tette, mi zajlik. Egy hónappal korábban egyszerűen hazajött, összepakolt, és közölte, „talált valaki mást”, illetve hogy „így korrekt”. Korrekt. Milyen furcsa szó az elhagyásra.
Nem próbálta feltartóztatni. A fájdalom tompa, lüktető maradt, mint egy régi seb, de mellette megjelent a megkönnyebbülés is. Végre nem kellett többé játszania, erőltetnie a beszélgetést vagy magyarázatokat kutatnia. Minden véget ért.
A saját ingatlanában lakott – egy tágas, napfényes kétszobásban, amelyet még Anton megismerése előtt örökölt a szüleitől. Ez a lakás volt az ő erőssége, a menedéke, amely most, a férfi távozása után lassan teljesen visszanyerte eredeti jellegét. Elkezdte megvalósítani azokat a dolgokat, amelyekre korábban nem jutott idő: új tapétát ragasztott a hálóban, vett egy régóta áhított fotelt. Újraépítette az életét.
Egy héttel az idézés után Anton telefonált. Hangja száraz, üzleti volt.
— Szia, Léna. Találkoznunk kell, át kell beszélnünk a megosztást. Ügyvédek nélkül, hogy ne költsünk feleslegesen.
Belement. Remélte, hogy kulturált módon lezárható a történet.
Egy kávézóban találkoztak. Anton mappát hozott magával, mintha tárgyalásra készült volna.
— Nos — kezdte, miközben elővette a papírokat. — A közös vagyont nézzük. Az autó az enyém, én használom. A garázs a tiéd, felbecsüljük, és levonjuk az én részemből. A nyaraló…
Tíz év házasságról úgy beszélt, mintha egy csődbe ment vállalat vagyonát osztaná fel. Elena szíve szorult, de megőrizte a higgadtságát.
— És természetesen a lakás — tért rá a lényegre.
— Mi van a lakással? — kérdezte Léna.
— Felosztjuk, ahogy a törvény előírja.