A hegyek között csontig hatoló hideg tombolt. A tó felszínét vastag jégréteg fedte, csupán egyetlen sötét folt maradt szabadon, ahol a víz még nem fagyott be. Ebben a lékben küzdött az életéért egy hatalmas, szürke farkas.
A jég pereme újra és újra letört a mancsa alatt. Amint megpróbált felkapaszkodni, a felszín beszakadt, és visszacsúszott a dermesztő vízbe. Egyre gyengült. Fejét alig tudta a víz fölött tartani, zihált, bundája átázva húzta lefelé, mintha maga is az örvény része lenne.
Nem messze onnan egy idős asszony száraz gallyakat gyűjtött. A fagyos csendet hirtelen csobbanás és rekedtes, kétségbeesett hang törte meg. Közelebb merészkedett, és meglátta a fuldokló ragadozót. Az állat már alig mozdult; ereje fogytán volt.
Az asszonyban fel sem merült, hogy a bajba jutott lény veszélyes lehet. Nem a félelem vezette, hanem az ösztönös segíteni akarás. Gyorsan keresett egy hosszú, erős ágat, majd hasra feküdt a jégen, hogy súlyát elossza, és lassan, óvatosan araszolni kezdett a lék felé. A jég panaszosan ropogott alatta, de nem állt meg.
– Kapaszkodj! – suttogta, miközben a botot a farkas felé nyújtotta.
Az állat először vicsorgott, de haragra már nem maradt ereje. Elülső mancsaival rászorított az ágra. Az asszony minden maradék erejét összeszedve húzni kezdte. Karja remegett, dereka sajgott, a jég ismét megreccsent, és a víz kiloccsant a peremére. Végül a nehéz test átbukott a szilárd felszínre.
A farkas kimerülten hevert, oldalát zihálás rázta. Az egyik hátsó lába természetellenes szögben állt – nyilvánvaló volt, hogy eltört. Nem támadt. Csak nézte a nőt, tekintetében különös, csendes felismeréssel.
Az asszony épp hátrálni készült, amikor megérezte, hogy nincsenek egyedül. A fák közül árnyak bontakoztak ki. A jeges levegőben tíz pár szem villant fel. Egy egész falka lépett elő. Megérezték az ember szagát, és feszült figyelemmel közeledtek. Nem tudhatták, hogy társuk életét éppen ez az ember mentette meg.
A nő mozdulatlanná dermedt. Futni nem tudott volna, és esélye sem lett volna a menekülésre.
Ekkor a sebesült farkas nagy nehezen feltápászkodott. Bicegve az asszony elé állt, testével védelmezve őt, és halk, de határozott morgást hallatott a falka felé. A hang gyenge volt, mégis elszántság csengett benne. Tekintetéből egyértelmű üzenet sugárzott: ezt az embert nem érheti bántódás.
Néhány feszült másodpercig senki sem mozdult. Aztán az egyik farkas lehajtotta a fejét, mintha elfogadná a döntést. A többiek lassan hátrálni kezdtek, majd sorra visszahúzódtak az erdő sötétjébe.
A sérült állat még egyszer visszanézett az asszonyra. Nem volt a szemében sem félelem, sem düh – csupán nyugodt méltóság. Aztán megfordult, és sántítva követte a társait.
Az asszony egyedül maradt a jégmezőn. A szél ismét felkapta a havat, mintha a természet máris eltörölte volna a történtek nyomát.