Alíz Török elővette a tollat. A szíve már majdnem rábólintott volna bármire, csak maradjon ez a törékeny fegyverszünet. Mégis, valami megakasztotta. Talán Gábor Péter szemében az a túlságosan mohó fény. Vagy az, ahogy túl könnyed mozdulattal fordult az ablak felé.
– Gábor, ez meg micsoda… „általános meghatalmazás”? – széthajtotta a papírt. – Eladási, ajándékozási joggal, meg a teljes pénzügyi rendelkezési joggal?
Gábor megfeszült, mintha ráfagyott volna a testére a zakó.
– Micsoda? Ez… ez a szokásos forma! Az ügyvédek mindig így írják, biztos, ami biztos. Hogy ne kelljen újra és újra kijavítani. Hát nem bízol bennem?
– Bíztam – felelte halkan Alíz Török. Ahogy a sorokat nézte, mintha egyszerre minden köd lepergett volna a szeméről. „Eladási jog.” „Ajándékozási jog.” „Cica.” „Törökország.” A részletek egyetlen förtelmes egésszé álltak össze.
– Akkor most… – Gábor arca elöntötte a vörös, amikor rájött, hogy a trükk nem jött be – most már nem bízol bennem?! Én a családért szakadok meg, te meg…
– Menj el, Gábor – tette le a papírt Alíz. A hangja sima volt, üres, érzelem nélküli.
– Micsoda?! – visította. – Ki akarsz rúgni?! A saját házamból?!
– Ez nem a te házad. Ez az anyád lakása. Az enyém meg az, amit olyan nagyon el akartál sózni. Menj.
– De mégis hová menjek?! Anyu! – rohant be a másik szobába. – Anyu, ki akar dobni!
Orsolya Nagy békésen üldögélt a karosszékben. A kis asztalon mellette ott pihent a telefonkagyló – nem mobil, hanem régi, tárcsás vezetékes készülék.
– Gábor – szólalt meg szokatlanul erős, tiszta hangon –, az imént felhívtam Edina Fehért. Tudod, a harmadik lépcsőházból. Együtt dolgoztunk régen a „Textiltorgnál”.
Gábor értetlenül meredt rá.
– Melyik Edinát? És ennek most mégis mi köze ehhez az egészhez?
– Az, fiam – folytatta nyugodtan az anyós –, hogy az ő lánya, Hanna Mezei körmösként dolgozik. És Edina olyan boldogan újságolta, hogy a lánya Törökországba készül. A kedvesével. Nagy úr, nagyvonalú, halálosan szerelmes… mindent ő fizet. Csak épp valami gubanc akadt a pénzzel. Hanna várja a pasit. Fél, hogy kútba esik a török út.
Gábor annyira elsápadt, hogy szinte holttestszínű lett az arca. Anyjára bámult, de egy hang sem jött ki a torkán. Teljesen kiment a fejéből, hogy a „Hanna-Manikűr” tulajdonképpen az anyja régi kolléganőjének a lánya. Az a kis, óvatosan építgetett világ, amit maga köré húzott, egyetlen pillanat alatt összedőlt.
– Te… anya… mégis mit…
– Lehet, hogy öreg és beteg vagyok, fiam – állt fel lassan, nehézkesen Orsolya Nagy, a botjára támaszkodva –, de nem vagyok se süket, se vak. És nekem, veled ellentétben, valódi barátaim vannak. Nem is kevés. Mindent elmondtam Edinának. Mindent. Az Alíz Török lakásáról. És a te „meghatalmazásodról”.
Egy pillanatra elhallgatott, hagyva, hogy a mondatok leülepedjenek.
– Hogy üvöltött Edina! Azt mondta, már holnap elveri Hannát, pedig az is elmúlt már harminc. És hogy téged a közelébe se enged. Úgyhogy…
Odalépett a dermedten álló fiához.
– Menj, Gábor.
– De hová?! – most már nem düh csengett a hangjában, hanem valami nyers, állati rémület.
– Hát menj… Hannához. A cókmókoddal együtt. Hátha mégis befogad. Pénz nélkül.
Gábor Alízhoz akart rohanni.
– Alíz! Ő az oka! Ő keverte ezt az egészet! Hiszen én…
Alíz némán feltárta előtte a bejárati ajtót.
A férfi ránézett a nő higgadt, hirtelen idegenné vált arcára, aztán az anyja szigorú, hajthatatlan tekintetére. És felfogta: vége. Ennyi volt. Itt már semmi nem vár rá. Felkapta a kabátját – azt, amelyik idegen nő parfümjétől bűzlött –, és kivágtatott az ajtón.
…Eltelt egy hét. A lakásra rászállt a csend. Szokatlan, nyugodt csönd. Orsolya Nagy jobban lett – a vérnyomása alig ingadozott. Alíz munka után már nem loholt haza, hogy kapkodva összedobjon valami vacsorát. Bement a boltba, és nem a legolcsóbb akciós darált húst tette a kosarába, hanem vett egy jóféle sajtot, vagy egy üveg olívabogyót.
Esténként együtt üldögéltek a konyhában. Orsolya megtanította Alíz Töröknek, hogyan kell úgy elrakni az uborkát, hogy ropogós maradjon, Alíz pedig kórházi történeteket mesélt neki.
– Mindjárt jönnek az első fagyok – jegyezte meg egy este az anyós, a sárguló nyírfákat nézve az ablakon át. – Itt az ideje a dércsípte fanyarkának, Alíz.
– Úgy bizony, Orsolya néni – mosolygott Alíz. – Szépen fel fog gyógyulni. Kimegyünk a nyaralóba. Leszedjük. Mindent leszüretelünk, és mindent rendbe szedünk.
Valahol mélyen tudta, hogy így is lesz. Rengeteg munka, gond és tennivaló vár még rájuk, de hosszú évek óta először nem a félelem szorította a mellkasát. Hanem valami egészen más: a hit. Hitt abban, hogy mostantól lassan minden a helyére csúszik.