Alíz Török lassan bólintott, miközben belül valami torkaszakadtából üvöltötte: „Hazugság!”. Mégis, akkora volt benne a vágy, hogy ezúttal tévedjen.
A saját szobájából, az ajtót résnyire hagyva, hangtalanul leste a jelenetet Orsolya Nagy. Végignézte, ahogy Alíz Török átveszi az őszirózsát, és felsegíti a férjét a padról. Csak ingatta a fejét, aztán halkan visszahúzta az ajtót. Túl jól ismerte a fiát. Ez nem bűnbánat volt. Ez puszta számítás…
– Hanna Mezei, értsd már meg, kicsim! Nem ment erőből! Úgy tapad ahhoz a lakáshoz, mint… mint az ápolónő a patikatisztasághoz! És anyám is csak rájátszott az egészre!…
Gábor Péter a balkonon, kabátjába húzódva, halkan beszélt a telefonba, dideregve a hidegtől. A konyhából edénycsörgés szűrődött ki: Alíz Török serényen főzött neki vacsorát az „iszonyú nehéz napja” után.
– Nem érdekel, miért nem jött össze! – vijjogott a vonal túlsó végén egy nyafogó, elkényeztetett lányhang. – Megígérted, hogy októberben elviszel Törökországba! Ötcsillagos hotelbe! Már az összes barátnőmnek eldicsekedtem vele! Ramóna Bíró férje bundát vett neki, te meg még egy nyamvadt nyaralást se tudsz kicsikarni nekem?!
– Dehogynem, kicsim, dehogynem! Mindent elrendezek! – hadarta sietve Gábor Péter. – Más módszert választok. Szépen, simogatva. Ő olyan hiszékeny, majd ellágyul. Csak rá kell vennem, hogy aláírjon egy papírt… Egy icipici meghatalmazást. Mintha csak anyu lakhatási támogatásához kéne. És aztán azzal a meghatalmazással én…
– Csak hogy tudd, Gábor! – a hang hirtelen élesre váltott. – Ha egy héten belül nem lesz pénz, Ramóna Bíró férje – képzeld csak – meghívott vacsorázni. Ő, ellentétben veled, legalább tartja a szavát.
Gábor Péter nagyot nyelt.
– Meglesz, picim. Minden meglesz!
Amikor visszament a konyhába, szinte másik embernek látszott.
– Alíz Török, napsugaram! Biztosan teljesen kimerültél! – hátulról átkarolta a vállát. Alíz Török egy pillanatra összerezzent, de aztán engedett az ölelésnek. Annyira vágyott rá, hogy higgyen neki. – Majd én mindent megcsinálok. Menj, pihenj le kicsit. Dőlj le a kanapéra.
A következő napokban Alíz Török úgy érezte magát, mintha sűrű ködben járna. Gábor Péter olyan gyengéd volt, amilyennek talán még a házasságuk legelején sem ismerte. Reggel az ágyba vitte a kávét, maga rohant gyógyszerért Orsolya Nagynak, esténként nem csatangolt el, hanem otthon maradt, leült mellé, és hangosan felolvasott neki az újságból, látványosan félretéve az okostelefonját.
– Nézd csak, Alíz Török – csodálkozott a nő –, lehet, hogy mégiscsak hatott rá, hogy leüvöltöttem a fejét? Talán az ember tényleg meg tud változni.
Orsolya Nagy erre csak fújt egyet, s kérte, hogy Alíz Török mérje meg a vérnyomását.
– Száznegyven per kilencven – sóhajtott Alíz Török, miután megnézte a kijelzőt. – Be kell venned a gyógyszert.
– Nem kell nekem a te mérgezett bogyód – zsörtölődött az anyós. – Hozzál inkább a tavaly eltett viburnumból. Na, abban van az igazi orvosság. Tudod, mikor kell azt leszedni? Nem csak úgy ősszel, hanem amikor az első dér rendesen megcsípi. Olyankor veszti el a keserűjét, és akkor a legerősebb. Vérnyomásra nincs nála jobb. Meg a szívnek is aranyat ér. Egy az egyben cukorral össze kell törni, aztán be a hűtőbe. Egy kanállal reggel, egyet este.
Alíz Török csendben hallgatta, és bólintott. Szerette ezeket az egyszerű, öreg, falusi praktikákat. Volt bennük valami ösztönösen igaz, valami gyökeres – teljes ellentéte Gábor Péter csillogó, ám hamis ígéreteinek.
Közben Gábor sem tétlenkedett.
– Anyu – huppant le mellé egy estén, amikor Alíz Török még nem ért haza –, képzeld, utánanéztem valaminek. Neked, mint sokéves munkáért elismert dolgozónak, járna lakhatási támogatás a Magyar Köztársaságtól. Csakhogy összegyűlt egy kis hátralék, még abból az időből, amikor… hát… nem igazán kerestem fényesen. Na most, hogy ezt átütemezzék, és megkapd a támogatást, rengeteg helyre kell járkálni. Te már nem vagy olyan állapotban, hogy rohangálj. Alíz Török egész nap dolgozik. Majd én lefutom a köröket.
Orsolya Nagy összeszúrta a tekintetét.
– Te? Intézkedni? Még soha életemben nem láttalak hivatalban ügyezni, fiam.
– De hiszen most érted tenném, mama! – teátrálisan a vállára tette a kezét. – Egyetlen meghatalmazás kell hozzá. Alíz Töröktől. Mivel a lakás az ő nevén fut. Csak azt igazolja, hogy rám bízza a papírok beszerzését. Szóltam egy ismerősnek, már meg is írta a szöveget. Ő csak aláírja, és kész. Én meg majd mindent elrendezek.
– Hát, intézd, ha ennyire akarod – vont közönyösen vállat az anyós. – Ha azt gondolod, ezzel jót teszel.
Aznap este Gábor Péter kisebb színielőadást rendezett Alíz Török előtt.
– Alíz Török, édesem, elhatároztam, hogy rendesen utánajárok anyunak. Kihozom neki azt a támogatást, ami jár. Csakhogy akkora a bürokrácia! Tudod, mennyire kímélni akarlak, nem visz rá a lélek, hogy a műszakod után még hivatalokban húzd az idődet. Majd én vállalom ezt az egészet. – Egy gondosan félbehajtott lapot vett elő, és felé nyújtotta. – Itt csak egy aláírás kell – mondta kedves, ártatlan hangon. – Ez csak egy meghatalmazás, hogy helyetted összegyűjthessem a papírokat. Semmiség, puszta formaság.
Alíz Török elővette a tollat.