Alíz Török döbbenten meredt maga elé. Tudta, hogy az anyósa sokra tartja – néha talán még a saját fiánál is többre. Orsolya Nagy, minden uralkodó természetével és szigorú, gyakran kíméletlen megjegyzéseivel együtt, valami rejtélyes okból az első pillanattól kezdve elfogadta a halk szavú, visszafogott Alíz Törököt. Alíz ápolta a szívinfarktusai után, injekciózta, főzte neki a sótlan, diétás kásákat – cserébe az anyós rendíthetetlen, acélkemény hűséggel állt mellette. De ilyen nyílt, frontális kiállást még sosem látott tőle.
Gábor Péter feje lángvörös lett.
– Szóval most már a „kis Alízka” az első, mi? – fröcsögte. – És én? Én már nem is vagyok a fiad? Minden körülötte forog?!
– Hagyd abba ezt az üvöltözést – az anyósa hangja hideg és nyugodt maradt. – Rögtön felmegy a vérnyomásom, aztán megint Alíz Töröknek kell velem kínlódnia. Te meg maximum az ajtócsapkodáshoz értesz.
– Ja, tényleg?! Hát akkor csapkodok is! – ordította. – Maradjatok itt egymásnak, ha ennyire okosak vagytok! Ha én vagyok a világ legalja!
Felkapta a széken heverő, méregdrága bőrkabátját. Abban a pillanatban megszólalt a mobilja a zsebében. Kelletlenül, de sietve előhalászta. Alíz még elcsípte a kijelzőn az értesítés elejét: „Cicám, na mi van? Ő…”.
Alíz szíve kihagyott egy ütemet, aztán mintha valaki jeges kútba lökte volna. „Cicám”. Nem az, hogy „Csaba Budai–alkatrészek”. Nem „Pál Bodnár–gumiszerviz”. „Cicám”.
– Ki… ki az, Gábor? – kérdezte, olyan halk hangon, hogy maga is beleremegett.
– Semmi közöd hozzá! – vágta rá dühösen, a készüléket testével elfordítva.
– Persze, semmi közöm… – Alíz lassan felegyenesedett a székről. A fáradtság egyetlen pillanat alatt párolgott el belőle. Helyére pengeéles, jéghideg harag költözött. – Ahhoz nincs közöm, ki írogat neked. De az én lakásomhoz már igen? Nincs elég pénz a „Cicára”, ugye? Vagy a „Cicád” autójára?!
A saját hangját sem ismerte fel. Gábor hátrált egy lépést. Nem ehhez az oldalához szokott. Ő ahhoz a csendes, mindig reménykedő Alíz Törökhöz volt hozzánőve, aki mindent elnézett neki – a részeg balhékat, a „rejtélyes módon eltűnt” fizetéseket, az átlátszó füllentéseket.
– Te… mégis kinek képzeled magad, te szürke kis senki?! – fröcsögte, egy szempillantás alatt elveszítve minden magára aggatott méltóságát. – Ki a fenének kellenél rajtam kívül? Nézz tükörbe! Kifakult pongyola, és a kezednek is kórházszaga van attól a rengeteg krémtől!
– A keze a munkától illatozik – szúrta közbe Orsolya Nagy a helyéről. – A tiéd meg idegen nők parfümjétől bűzlik.
Ez a mondat szíven találta. Gábor sértetten, zihálva kapkodta a levegőt.
– Mama! Te is ellenem? Összejátszotok?!
– Takarodj innen – mondta halkan az anyósa. – Menj. Szívd meg kint a friss levegőt. És gondolkodj. Ha egyáltalán maradt mivel.
Gábor az anyjára, majd a feleségére nézett, és megértette: ezt a menetet most elbukta. Egy cifra káromkodás kíséretében feltépte az ajtót, és kiviharzott a lépcsőházba. A bejárati ajtó akkorát reccsent utána, hogy a vitrines szekrényben megcsörrent a porcelán.
A konyhát sűrű, nehéz csend borította be. Csak az eső kopogtatott egyenletesen az ablakpárkányon.
Alíz mozdulatlanul állt. Nem jöttek a könnyei. Mintha odabent fagytak volna jéghideg, súlyos csomóvá.
Orsolya Nagy nehézkesen felállt, halkan felszisszenve. A szekrényhez lépett, elővett egy üveget, benne szárított gyógynövényekkel.
– Ez, Alízkám, idegnyugtatónak való. Orbáncfű meg menta. Saját kezemmel szedtem a nyaralóban, még Péter–Pálkor – szórta a fűveket a porcelán teáskannába. – Akkor a legerősebb. Idd csak meg… És a lakás miatt még véletlenül se rágódj. Ahhoz neki semmi köze.
Az asztalra tette a megtöltött kannát. Alíz a ráncos, kemény vonású arcára nézett, és hirtelen belé hasított: ebben a lakásban neki tényleg van valakije, aki mellette áll.
– Orsolya néni… vissza… vissza fog jönni?
Az anyósa elmosolyodott, de mosolyában ott bujkált a keserűség.
– Vissza, Alízkám. Ugyan hová menne máshová. Az ilyenek mindig visszakúsznak. Valahol lakni kell. Valamit enni is kell. Szépen, csendben majd visszamászik.
És valóban visszatántorgott. Másnap reggel. Nesztelenül, gyűrött arccal, a kezében egy olcsó, deresedő őszirózsacsokorral. Az őszirózsák szirmait már megcsípte az első fagy, pont olyan nyomorultul mutattak, mint maga Gábor.
A folyosón, az ajtóban térdre rogyott Alíz előtt, és az arcát belefúrta a kötényébe.
– Ne haragudj, Alízka, bocsásd meg a hülyét! Megszállt az ördög! – motyogta, miközben csókokkal hintette be a nő fáradt, kórházszagú kezeit. – Dühömben voltam! Nem kell nekem az a lakás, nem kell semmi! Csak te! Ne hagyj itt, Alíz…
Alíz némán bámulta a lehajtott fejtetőt. A benne élő régi reflex – a mindent megbocsátó, hinni és elfogadni kész szív – megremegett benne, mintha újra és újra ugyanarra a hurokra akarna rálépni. A férfi felnézett rá – kék szeme olyan volt, mint egy gyereké, és éppolyan hazug, mint mindig.
– Sosem… érted, Alíz? Sosem fordul elő még egyszer!