– „Alíz Török, csak írd alá!” – a férjem rám akarta sózni a hitelt, de én szépen szétzúztam az egész tervét…
– Alíz, kitaláltam valamit. El kell adnunk a nagynénéd lakását.
Alíz Török dermedten állt, a kezében tartott tányér megcsúszott, és a vizes, szétfőtt hajdina szétpergett a régi, felpöndörödött linóleumon.
– Mit beszélsz, hogy eladni, Gábor Péter? Teljesen elment az eszed? – fásultan tette vissza a tányért az asztalra. A lábai ólomsúlyúak voltak a kórházi huszonnégy órás ügyelet után, minden lélegzetvételnél lüktettek. – Hiszen megegyeztünk… Ez a mi jövőnk alapja.
Gábor Péter gúnyosan fújt egyet. Az ajtófélfának dőlt, gondosan vasalt inge, fényes cipője, a drága parfüm felhője egyszerűen nem illett bele ebbe a konyhába, amelyet a főtt káposzta és a valokordin elnehezült, áporodott szaga töltött meg.
– Miféle „jövő”, Alíz? A jövő nem holnap kezdődik, hanem most van! Nekem rendes autó kell, nem ez a szétrohadt vashalom az ablak alatt. Eladási menedzser vagyok, valahogy csak ki kell néznem! A maradék pénzt pedig megforgatjuk. Veszünk egy garázst, elindítunk valami vállalkozást. A pénznek dolgoznia kell, nem pedig elásva heverni egy „nagynénis” felújításban.
Könnyed, fölényes hangon beszélt, mintha csak úgy, szokásból intézné más tulajdonát. Az a lakás, amelyről szó volt, egy éve került Alíz Török nevére, amikor a nagynénje meghalt. Szerény, leharcolt, kétszobás panellakás volt egy lakótelepen – de az övé volt. Az első és egyetlen saját tulajdona.
– Gábor Péter, ez az én lakásom – próbált nyugodt maradni, de az ujjai maguktól ökölbe görbültek. – Az én örökségem. És én nem akarom eladni. Az autónk működik. Ami pedig a „befektetést” illeti… egyszer már „befektetted” a GYES-emet egy piramisjátékba.
A férfi arca azonnal megfeszült. A magabiztos máz úgy pattogzott le róla, mint az ócska aranyozás.
– Még mindig képes vagy ezt felhánytorgatni? Akkor is a családért léptem! Egyáltalán, mi ez a hangnem? „Az enyém”, „a tiéd”… Mi vagyunk mi? Család, vagy idegenek? A legszebb éveimet rád pazaroltam, te meg minden egyes fillért számon tartasz!
– Nem számolom én… – kezdte volna, de máris rávágott.
– Ugyan már, ugyan, mit értesz te a pénzhez, te kis ápolónő? A fizetésed egy vicc. Egyedül én tartom el az egész családot. Meg még az anyámat is!
– Ne merj így beszélni, Gábor Péter! – csattant fel Alíz Török. – Én éjjel-nappal a kórházban robotolok…
– Na látod! Éjjel-nappal! – tört előre egy lépéssel. – És én? Üljek itthon magányosan, mint valami díszpárna? Várjam, amíg te ott mások után hordod a biliket? Én férfi vagyok, nekem figyelem jár!
A folyosón finoman nyikordult egy ajtó. A konyhába belépett Orsolya Nagy, két kézzel a botjára támaszkodva. Sovány, magas alakja jelent meg a küszöbön, rajta egy régi, de makulátlanul tiszta köntös. Az arca, amelyet a betegségei régóta elszíntelenítettek, most kifejezéstelenül zárt és szigorú volt.
Gábor Péter egy pillanat alatt szerepet váltott. A mosolya újra odafestetté, mézédesen simulékonnyá vált.
– Szia, anyu! Csak a háztartási ügyeket beszéljük át. Én egy szuper üzletet ajánlok Alíz Töröknek, de ő makacs, mint a szamár.
Odament hozzá, szájon csókolta a száraz, hideg arcot, megigazította a gallérját, mintha gondoskodó fia lenne. Alíz Török csendes, keserű szomorúsággal figyelte ezt a kis színjátékot. Közös életük alatt mindig ilyen könnyedén csapta be mindkettőjüket: őt a gondosan beállított, teátrális szerelemmel, az anyját pedig a látványos, de üres gyermeki törődéssel.
Orsolya Nagy lassú, óvatos léptekkel odament a szokásos helyére, az ablak alatti sámlira. Leült. Sokáig hallgatott – olyan hosszan, hogy már szinte fájt a csend. A kinti októberi szitáló esőt nézte, amely apró csíkokban csorgott le az üvegen. Olyan némaság telepedett a konyhára, hogy hallani lehetett, ahogy a rozsdás csapból egy-egy vízcsepp koppan a mosogató alján. Gábor Péter kezdett nyugtalankodni.
– Anyu, hát szólj már rá! A lakás üresen áll, mi meg pénzszűkében vagyunk. A kocsi…
– A kocsi – mondta az anyós, nem kérdezve, inkább kijelentve. A fejét nem emelte felé, továbbra is kifelé nézett. A hangja, amely szinte mindig lágy és halk volt, most keményen, fémesen csengett. – Neked kell új kocsi. Úgy látom, Alíz Töröknek nincs rá szüksége.
Gábor Péter pislogott, teljesen kizökkent. Egyáltalán nem ilyen választ várt.
– Miért, miért ne kéne neki? Hát közös lesz az a kocsi! – erőltetett mosolyt. – Család vagyunk, nem?
– Család – ismételte lassan Orsolya Nagy. – A család az, ahol mindenki hozzátesz a házhoz, amit tud, Gábor Péter. Nem pedig ott, ahol kifelé hordják belőle, ami még maradt.
– Mama, könyörgöm, miket beszélsz?! – robbant ki belőle dühösen. – Micsoda az, hogy „elhordják”? Én értünk dolgozom! Azt szeretném, ha emberi módon élnénk! Hogy te is rendes autóval járhass ki a telekre, ne ebben a rozsdaboglyában!
– A telekre busszal is ki tudok menni – fordult felé végre. Fakó, világos szemei úgy fúródtak a fiába, mintha keresztülnéznének rajta. – Nem azért neveltelek fel, hogy most kifossz a feleségedet. Alíz Török teljes joggal birtokolja azt a lakást. A nagynénje neki hagyta. Nem neked.