A távolban egy magas torony piros fénye villogott a sötétben. Eszter hosszasan nézte, és közben arra gondolt, hányszor állt már azon a határon, amikor legszívesebben mindent maga mögött hagyott volna. Elmenni. Újrakezdeni valahol máshol, tiszta lappal. Mégis mindig volt valami, ami visszatartotta.
— Szeretlek — törte meg a csendet Márk halkan. — És rendbe akarom hozni. Komolyan mondom.
Másnap reggel, amikor Eszter éppen a kávét főzte, megszólalt a telefonja. A kijelzőn Ildikó neve villant fel. A nő önkéntelenül elhúzta a száját.
— Ne vedd fel — nyúlt Márk a készülék után.
— Dehogynem — felelte Eszter vállat vonva. — Úgysem hagy békén, ha most nem beszélsz vele.
Márk kelletlenül fogadta a hívást. Eszter figyelte az arcát: az eleinte feszült vonások lassan értetlenségbe, majd döbbenetbe fordultak.
— Na? — kérdezte, amikor a férfi letette.
— Bocsánatot kér — mondta Márk olyan arccal, mintha valami lehetetlent hallott volna. — Azt mondja, elragadtatta magát. És… meghívott ebédre. Szeretné megbeszélni, hogyan tudnánk a legjobban segíteni a nagymamának.
Eszter hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
— Ez most komoly? Se vádaskodás, se szemrehányás?
— Sírt — felelte Márk, még mindig a telefonra meredve. — Azt mondta, nem akar elveszíteni minket. Főleg most, amikor…
Elhallgatott.
— Amikor mi? — kérdezett vissza Eszter.
— Azt mondta, talán itt lenne az ideje, hogy gyereket vállaljunk — motyogta Márk, és lesütötte a szemét. — Inkább unokákat szeretne, nem háborút. És hogy Levente majd megoldja a lakásügyet maga.
Eszter felhorkant.
— Először is, egy gyerekhez kettőnk kell. Másodszor… az ilyen hirtelen pálfordulásokban nehéz hinnem.
— Én is óvatos vagyok — vallotta be Márk. — De most más volt a hangja. Lehet, hogy tegnap valami tényleg betalált nála.
Eszter az ablakhoz lépett. Tegnap nem Ildikóban történt változás. Tegnap Márk ébredt fel. Évek óta először látta tisztán, mi zajlik körülöttük. És az anyja, megérezve, hogy kicsúszhat a kezéből a fia, hirtelen visszavonulót fújt. Ahogy a nagymamája mondta volna: egy pillanat alatt kabátot cserélt.
— Menjünk el — döntött végül Eszter. — Nézzük meg, mire készül.
Furcsa módon már nem szorult össze a gyomra. Még ha csapda is, valami megváltozott. Benne. Márkban. Kettőjük között.
Ildikó háza friss sütemény illatával és makulátlan renddel fogadta őket. Az asszony sürgött-forgott, mintha ünnepélyes vendégeket várna, nem a saját fiát és menyét.
— Gyertek csak, gyertek — csilingelte. — Arra gondoltam, mi lenne, ha együtt mennénk el édesanyámhoz? Biztos örülne, ha mindkettőtöket látná.
Eszter és Márk összenéztek. Valami valóban elmozdult. Ildikó sosem beszélt „együtt”-ről. Eddig mindig az volt: „Márk, menj el”, vagy „Márk, intézd el”.
Az ebéd alatt Ildikó szokatlanul visszafogott maradt. Még az asztal is másképp volt megterítve: nemcsak Márk kedvencei kerültek elő, hanem Eszter által szeretett ételek is.
— Van egy ötletem — szólalt meg végül, amikor már a teát kortyolgatták. — A mamámmal kapcsolatban.
Eszter megfeszült, várva a csavart.
— Felvettem a kapcsolatot a szociális szolgálattal — folytatta Ildikó. — Létezik otthoni gondozás. Egy ápoló naponta kétszer jönne. Ha megosztjuk a költségeket, nem is olyan megterhelő.
— Ez… ésszerű megoldásnak hangzik — mondta Eszter óvatosan.
— Szerintem is — bólintott Ildikó, és a mosolya most nem volt erőltetett. — Nem szeretnék a terhetek lenni. Nektek is van életetek, terveitek.
Márk félrenyelte a teát.
— Anya, minden rendben?
Ildikó sóhajtott.
— Az éjszaka nem jött álom a szememre. Sokat gondolkodtam. Majdnem tönkretettem a házasságotokat a… túlkapásaimmal.
— Anya… — kezdte Márk bizonytalanul.
— Hadd fejezzem be — emelte fel a kezét Ildikó. — Mindig azt hittem, tudom, mi a legjobb nektek Leventével. Helyettetek döntöttem. Mindent ellenőriztem. És mi lett belőle? Levente harminckét évesen sem tud saját lakást venni, te pedig majdnem elvesztetted a feleséged.
Eszter hallgatott. Attól félt, ha megszólal, szertefoszlik ez a ritka pillanat.
— Tegnap láttam, hogyan néztetek egymásra — folytatta Ildikó. — Rájöttem, hogy egy valódi, mély kapcsolatot sodortam veszélybe. De miért? A saját elképzeléseim miatt?
— Ildikó… — szólalt meg Eszter tétován.
— Nem játszom meg magam, Eszter — mondta az asszony, és először ejtette ki így a nevét, lágyabban. — Amikor tegnap elővetted azt a mappát… magamat láttam benned. Fiatalon. Kétségbeesetten, ahogy a saját boldogságomat védtem.
Letörölte a szeméből kibuggyanó könnyet.
— Én is harcoltam annak idején. A férjem szüleivel. Ők is bele akartak szólni mindenbe. Akkor megfogadtam, hogy soha nem leszek ilyen. És mégis ugyanazzá váltam.
Márk döbbenten figyelte az anyját, mintha most látná először igazán.
— Nem üres bocsánatkéréseket hoztam — húzta ki magát Ildikó. — Változtatni fogok. Tettekkel.
Eszter torkát szorítás fogta el. Az őszinteség áttörte az évek alatt felhúzott falakat.
— Első lépésként — folytatta Ildikó — megszervezem a megfelelő gondozót a mamának. Minden nap meglátogatom. Ti pedig éljetek úgy, ahogy nektek jó. Ne miattam hozzatok döntéseket.
— Anya — fogta meg a kezét Márk — mi is tudunk segíteni. Elmehetünk a nagymamához, amikor csak szükség van rá.