— Eszter, anyu hívott. Azt mondta, szombaton átjön, valami komoly dologról akar beszélni — vetette oda Márk félvállról, miközben le sem vette a tekintetét a telefonja kijelzőjéről.
Eszter kezében megdermedt a merőkanál. A fazékban fortyogó húsleves hirtelen felfutott, és majdnem kifolyt a tűzhelyre. A nő gyomra összeszorult. „Már megint kezdődik…” – villant át rajta. Ildikó legutóbbi látogatása háromórás kioktatásba torkollott arról, hogy a fia ingeit hogyan kellene „helyesen” összehajtani.
— És mitől olyan sürgős ez a téma? — kérdezte igyekezve közömbös hangot megütni, ám a hangjában megbújó feszültséget nem tudta teljesen leplezni.
Márk vállat vont.
— Fogalmam sincs. Ismered anyát, szeret mindent felnagyítani.
Eszter erősebben kavarta meg a levest, mint kellett volna. A kanál csörömpölve ütődött a lábas falához. Négy éve házasok, mégis minden ilyen „fontos megbeszélés” gyomorgörccsel töltötte el.
A szombat ijesztően gyorsan elérkezett. Ildikó nem csupán egy kézitáskával toppant be, hanem egy hatalmas bőrönddel, mintha legalább egy hétre készülne. Az előszobát elárasztotta az édeskés parfümje és valami nehezen megfogható, baljós feszültség.
— Márkocskám, drága fiam! — áradozott, és úgy ölelte magához a fiát, mintha hónapok óta nem látta volna, pedig alig két hete találkoztak. — Eszter — biccentett a menyének hűvösebben.
Az ebéd alatt szokatlanul visszafogott volt. Eszter többször észrevette az asszony fürkésző pillantását, amitől egyre szorosabb csomó képződött benne. Valami készül.
— Márk, emlékszel, beszéltem neked anyáról? — törte meg végül a csendet Ildikó, miközben gondosan megtörölte a száját.
— Ilona mamáról? Mi történt vele? — kérdezte Márk, homlokát ráncolva.
— Nyolcvanhárom éves, fiam. Már nem boldogul egyedül. Az orvos szerint folyamatos felügyeletre van szüksége.
Eszter gyomra bukfencet vetett. Néhány hónapja már felmerült, hogy Ilona hozzájuk költözzön, de akkor Márk óvatosan elhárította az ötletet.
— Mire gondolsz pontosan? — kérdezte most bizonytalanul.
Ildikó kihúzta magát, mintha ítéletet készülne hirdetni.
— Alaposan átgondoltam mindent. Anya hozzám költözik. Én pedig… — hatásszünetet tartott — idejövök hozzátok.
Eszter kezében megállt a villa. A konyhára rátelepedett a csend, csak az óra kattogása hallatszott.
— Hozzánk? — ismételte Márk. — De anya, ez csak egy kétszobás lakás. Hová…
— A házamat eladom — vágott közbe Ildikó tárgyilagos hangon. — A pénzből Leventének veszek egy lakást. Szegény gyerek harminckét évesen még mindig albérletben tengődik. Ideje, hogy saját otthona legyen.
Eszter arca égett. A „szegény gyerek” Levente egészséges, munkaképes férfi volt, aki félévente váltott állást, a fizetését pedig számítógépes játékokra költötte. Most pedig lakást kap ajándékba?
— Várj csak — szólt közbe Márk. — Tehát eladod a házadat, veszel Leventének egy garzont, és ideköltözöl hozzánk végleg?
— Pontosan — bólintott Ildikó elégedetten. — Eszter majd segít Ilonáról gondoskodni. Nem nagy teher, csendes teremtés az öreglány.
Az asztal alatt Eszter ökölbe szorította a kezét. A fejében lüktetett a vér. Gondoskodni? Már így is alig győzte a munkát és a háztartást.
— Anya, ezt nem lehet csak úgy eldönteni… — próbálkozott Márk.
— Miért ne lehetne? — csattant fel Ildikó. — Megtagadnátok az édesanyátokat? Mindazok után, amit érted tettem, Márk?
Eszter ismerte ezt a forgatókönyvet. Hamarosan következik az önfeláldozás részletes felsorolása, és a férje meghátrál. Mindig így történt.
— Át kell gondolnunk — mormolta Márk, kerülve a felesége tekintetét.
Eszter szó nélkül felállt az asztaltól, és kiment a hálószobába. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Ez már túlment minden határon.
A falnak támaszkodott, lehunyta a szemét. A szíve hevesen vert. Négy év alkalmazkodás, engedmények, béketeremtési kísérletek — és most kész tények elé állítják.
A konyhából átszűrődött Ildikó hangja:
— Ki is néztem Leventének egy csinos kis garzont. Nektek meg ott a második szoba, úgyis üres. Gyerek sincs.
A mondat úgy csapódott Eszterbe, mint egy pofon. Két éve próbálkoztak babával. Vizsgálatok, kezelések, könnyek, remény és csalódás váltották egymást. Ildikó minderről tudott. Tudta — és mégis kimondta.
Eszter az ablakhoz lépett. Odalent autók suhantak, emberek siettek dolgukra. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Az övé viszont épp most készült darabokra hullani. Márk hallgatni fog — amikor az anyjáról van szó, mindig hallgat.
„Nem. Elég volt.” — született meg benne a döntés.
Kihúzta az íróasztal fiókját, és elővett egy mappát. Négy hónappal korábban, egy újabb heves vita után óvatosságból összekészítette a papírokat. Akkor túlzásnak tűnt. Most inkább előrelátásnak.
Mély levegőt vett, kihúzta magát, majd visszament a konyhába.
A beszélgetés félbeszakadt. Márk bűntudatos arccal ült, Ildikó viszont elégedettnek látszott.
— Ó, visszajöttél — mosolyodott el feszülten az asszony. — Már mindent megbeszéltünk Márkkal. Jövő hónapban költözöm. Ugye segítesz majd a holmim áthozatalában?