És ekkor belépett a házba Dominik Szalai. Mindent hallott. Megállt a küszöbön, falfehéren, mintha kiszívták volna belőle a vért.
– Anya? Nikolett? Miről… miről beszél? Miféle… fiú?
Vivien Budapesti azonnal odavetette magát hozzá.
– Dominik! Fiam! Én vagyok az anyád! Érted? A saját, igazi anyád!
Dominik úgy nézett rá, mintha egy kísértet jelent volna meg előtte. Aztán tekintete Szilvia Mezeire siklott.
– Anya… ez igaz?
Szilvia a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Ekkor robbant ki Nikolett Deák.
Ő, a csendes, mindig háttérben maradó Nikolett odalépett Vivienhez, és akkorát lekevert neki, hogy az a falnak csapódott.
– Mocsok! – sikította Nikolett, és ebben a kiáltásban benne volt minden: tizennyolc év megaláztatása, kettétört élet, a megalázott anya miatti düh. – Anyja?! Te? Miféle anyja vagy te?! Ott hagytad, mint egy kóbor kölyköt az utcán! Tudtad, hogy anyám miattad nem mert végigmenni a falun, mert mindenki ujjal mutogatott rá?! Tudtad, hogy én… én a te „bűnöd” miatt maradtam egyedül?! Se férj, se gyerek! És te most… idejössz?! Hogy elvidd?!
– Nikolett, ne bántsd! – suttogta sírva Szilvia.
– Dehogynem, anya! Most már elég! Eleget tűrtünk! – fordult vissza Nikolett Dominikhoz. – Igen! Ő itt az anyád! Az, aki rád tolta az én anyámat, hogy ő meg Pécsen „ügyeket” intézhessen! És ez itt, – bökött Szilvia felé – a nagyanyád! Aki az egész életét belétek gyömöszölte, és hagyta, hogy a sárban tapossák érte!
Dominik sokáig hallgatott. Aztán lassan odalépett a zokogó Szilviához. Letérdelt elé, és átölelte.
– Anya… – lehelte. – Anyuci.
Felnézett. Ránézett Vivienre, aki a fal mentén csúszott lefelé, egyik kezével égett arcát fogva.
– Nekem Pécsen nincs anyám – mondta halkan, de rendíthetetlenül. – Nekem egyetlen anyám van. Itt. És egy nővérem.
Feltápászkodott. Megfogta Nikolett kezét.
– Maga pedig… nagynéni… menjen el innen.
– Dominik! Fiam! – üvöltött fel Vivien. – Mindent megadok neked!
– Nekem megvan mindenem – vágta rá Dominik. – Van anyám. És nővérem. Magának meg… semmije.
***
Vivien még aznap este elutazott. A férje, aki az autóból végignézte az egész jelenetet, ki sem szállt. Azt beszélik, egy év múlva úgyis elhagyta. Talált magának mást, az az asszony szült is neki gyereket. Vivien pedig egyedül maradt – a pénzével és a maga „szépségével”.
Dominik végül nem ment Pécsre. Inkább beadta a jelentkezését Kaposvárra, mérnöknek.
– Itt van rám szükség, anya – mondta. – Új házat kell építenünk.
És Nikolett? Mi lett vele? Azon az estén, ahogy kiordította magából mindazt, amit évek óta nyelt, mintha egy dugó pattant volna ki belőle. Megkönnyebbült. Egyszerűen kivirágzott, így, harmincnyolc évesen. Még a falu agronómusa is, akiről annyit sutyorogtak az asszonyok, más szemmel kezdett rá nézni. Jó kiállású férfi volt, özvegy.
Szilvia nézte őket, és újra folytak a könnyei. Csakhogy most már az örömtől. Bűn volt, amit valaha elkövetett, az vitathatatlan. De az anyai szív… az még az ilyen bűnt is be tudja takarni.
—
Piroska Völgyi