Így peregtek egymás után az évek.
Dominik betöltötte a tizennyolcat.
Szinte férfivá robbant a szeme láttára. Magasra nőtt, szálas, ragyogó, kék szemű – pont, ahogy… ahogy Vivien Budapesti. Jó kedélyű volt, dolgos, a kezét nem féltette a munkától. Rajongott az anyjáért, Szilvia Mezeiért, úgy nézett rá, mintha a nap kelne fel vele együtt. És ugyanígy odavolt a nővéréért, Nikolett Deákért is. Nikolett addigra már teljesen beleszokott ebbe az életbe. Főnővérként dolgozott a Jászberényben. A háta mögött azt suttogták: „Vénlány…” Ő maga is lemondott már a férjhezmenetelről. Minden idejét és erejét az anyjára és Dominikra tette fel.
Dominik érettségi után kitüntetéssel végzett, érmet is kapott.
– Anya! Felmegyek Pécsre! A BME-re beadom a jelentkezést! – jelentette ki egyszer csak.
Szilvia szíve nagyot döbbent. Pécs… Ott él Vivien Budapesti.
– Nem mennél inkább ide, Kaposvárra? – próbálta óvatosan eltéríteni.
– Ugyan már, anya! Nekem ki kell törnöm innen! – nevetett Dominik. – Még nézhettek nagyot te meg Nikolett! Palotában fogtok lakni, meglátjátok!
És azon a napon, amikor Dominik letette az utolsó felvételi vizsgáját, a kapujuk előtt megállt egy fényes, fekete, külföldi kocsi.
Az autóból kiszállt… Vivien Budapesti.
Szilvia szinte levegőt sem kapott a döbbenettől. Nikolett, aki épp a tornácra lépett, megdermedt, kezében ott maradt a konyharuha a mozdulat közepén.
Vivien már a negyvenet közelítette, de úgy festett, mintha valami divatlapból lépett volna elő. Karcsú volt, méregdrága kosztümben, arany ékszerekben csillogott tetőtől talpig.
– Anyu! Nikolett! Sziasztok! – trillázta vidáman, és egy puszit nyomott a teljesen elképedt Szilvia Mezei arcára. – És hol…
Ekkor meglátta Dominikot. A fiú az udvarról lépett elő; az imént még a fészerben bütykölt valamit, olajos ronggyal törölgette a kezét.
Vivien elakadt a szóban. Csak bámulta, még pislogni is elfelejtett. Aztán a szeme megtelt könnyel.
– Dominik… – suttogta rekedten.
– Jó napot kívánok – mondta udvariasan a fiú. – Ön… Vivien? A nővérem?
– A nővéred… – visszhangozta gépiesen Vivien. – Anya, beszélnünk kell.
Bementek a házba, leültek az asztal köré. Vivien előhúzott a táskájából egy doboz hosszú, vékony cigarettát, remegő kézzel gyújtott rá.
– Anya… Nekem mostanra már mindenem megvan. Házam, pénzem, férjem… Csak gyerekem nincs.
Elcsuklott a hangja, sírni kezdett, a drága szempillaspirál fekete csíkokban folyt le az arcán.
– Mi… mi mindent megpróbáltunk. Lombikprogram… orvosok… Semmi. Nem megy. A férjem már dühös is emiatt. Én meg… én így nem bírom tovább.
– Miért jöttél ide, Vivien? – kérdezte rekedt, kemény hangon Nikolett.
Vivien felnézett rá a sírástól kivörösödött szemmel.
– A fiamért jöttem.
Szilvia felpattant, mintha széket húztak volna ki alóla.
– Megőrültél?! Miféle fiadért?!
– Anya, ne kiabálj velem! – Vivien is felemelte a hangját. – Az enyém! Az én gyerekem! Én hoztam a világra! Én majd… én majd rendes életet adok neki! Vannak kapcsolataim! Felveszik bármelyik egyetemre! Veszünk neki lakást Pécsen! A férjem… a férjem is benne van! Mindent elmeséltem neki!
– Elmesélted? – Szilvia szinte felnyögött a döbbenettől. – És rólunk is meséltél neki? Hogy engem hogy bélyegeztek meg a szégyennel? Hogy Nikolett mit élt át miatta?
– Ugyan már, Nikolett! – legyintett ingerülten Vivien. – Ült a faluban, ott is marad! De Dominiknak esélye van! Anyu, add oda! Te megmentetted az életem, hálás vagyok érte! Most add vissza a fiamat!
– Ő nem holmi tárgy, hogy csak úgy „visszaadjam”! – tört ki Szilvia. – Az én gyerekem! Én virrasztottam mellette éjszakákon át, én neveltem fel! Én…
Ekkor belépett a szobába Dominik.