– Ugyan már, mit számít ez! – csattant fel Vivien Budapesti. – Most akkor mi legyen?! Bedobjuk a gyerekotthonba? Vagy kirakjuk a káposztásba, hadd találják meg?!
Szilvia Mezei szíve belesajdult. Hogyhogy gyerekotthonba? A saját unokáját?
Aznap éjjel nem hunyta le a szemét. Kísértetként járkált föl-alá a házban. Hajnal felé leült Vivien Budapesti ágya szélére.
– Megoldjuk – mondta keményen. – Kibírjuk valahogy.
– Anya! Mégis hogy?! – Vivien felpattant. – Az egész falu tudni fogja! Szégyenbe kerülünk!
– Senki sem fog semmit tudni – vágta el a dolgot Szilvia. – Azt mondjuk… az enyém.
Vivien hitetlenkedve meredt rá.
– A tiéd? Anya, normális vagy? Negyvenkettő vagy!
– Az enyém – ismételte Szilvia lassan. – Elmegyek Jászberénybe a nagynénémhez, mintha csak segíteni mennék. Ott… ott szülöm meg, és ott elleszünk. Te pedig szépen visszamész a városodba, és befejezed a sulit.
A vékony deszkafalon túlról Nikolett Deák mindent hallott. A párnáját a szájához szorította, hogy ne szipogjon hangosan, közben a könnyei megállás nélkül ömlöttek. Borzasztóan sajnálta az anyját, ugyanakkor undorodott a nővérétől.
***
Egy hónap múlva Szilvia Mezei valóban elutazott. A falu kicsit zúgolódott, kibeszélték, aztán rátértek másra, mintha mi sem történt volna. Fél év múlva azonban visszajött. Nem egyedül. Kék szélű borítékot is hozott.
– No, Nikolettkém – szólította meg sápadt lányát –, ismerkedj meg vele. Ő itt a testvéred… Dominik Szalai.
A falu csak úgy felszisszent. Na tessék, a „csendes” Szilvia Mezei! A szegény özvegy!
– Ki az apja? – sziszegték újra az asszonyok. – Csak nem a tanácselnök?!
– Ugyan már, az maga is vénember – legyintettek mások. – Biztos az agronómus! Jó kiállású, nőtlen ember!
Szilvia hallgatott, tűrte a pletykát, fogta be a száját, és csendben viselte. Elkezdődött egy olyan élete, amit senkinek nem kívánnál. Dominik nyugtalan, harsány, állandóan síró csecsemőnek bizonyult. Szilvia holtra dolgozta magát: postás-táska a vállán, munka az állami gazdaságban, most meg éjszakai virrasztások a gyerek mellett. Nikolett annyit segített, amennyire csak tellett tőle. Szótlanul mosta a pelenkákat, némán ringatta a „bátyját”. Belül viszont forrt benne minden.
Vivien Budapesti a városból írogatott. „Anyukám, mi újság otthon? Annyira hiányoztok! Pénzem most nincs, alig húzom ki valahogy. De hamarosan majd küldök nektek!”
A pénz egy év múltán érkezett meg. Száz forint. Meg egy farmer Nikolettnek, ami legalább két számmal kisebb volt rá.
Szilvia szakadatlanul robotolt. Mellette ott sündörgött Nikolett. Az ő sorsa is kisiklott, akár az anyjáé. A fiúk megnézték, méregették, de aztán mégis odébbálltak. Ugyan ki vágyik olyan menyasszonyra, akinek ilyen „hozománya” van? Egy rossz hírű anyja, meg egy „féltestvér”, aki valójában egy törvénytelen gyerek…
– Anya – szólalt meg egyszer Nikolett, amikor betöltötte a huszonötöt –, nem kéne elmondanunk az igazat?
– Megbolondultál, lányom? – rémült meg Szilvia. – Szó sem lehet róla! Tönkretennénk Vivien életét! Ott neki… már mindene megvan. Férjhez ment. Rendesen, jó emberhez.
Vivien Budapesti valóban „helyrejött” a maga módján. Elvégezte az egyetemet, férjhez ment valami vállalkozóhoz, és Pécsre költözött. Néha küldött fényképeket: itt éppen Egyiptomban mosolyog, ott meg Törökországban pózol. A fotókon hamisítatlan fővárosi dámának nézett ki. A „bátyja” felől soha nem érdeklődött. Szilvia azért írt neki: „Dominik most ment első osztályba. Csak ötösöket hord haza.”
Vivien cserébe drága, de a falusi életben teljesen haszontalan játékokat küldött.