Szilvia Mezeit a faluban azon a napon bélyegezték meg, amikor a pulóvere alatt már egyértelműen kirajzolódott a pocakja. Negyvenkét évesen! Özvegyen! Micsoda szégyen! A férjét, Barnabás Juhászt tíz éve eltemették a temetőben, erre most tessék: így „hoz szégyent a házra”, terhesen.
– Kitől van? – sziszegték az asszonyok a kút mellett.
– Ki tudja, ettől a cafkától bármi kitelik! – visszhangozták a többiek. – Olyan csendes, olyan jámbor… aztán nézd meg, hová jutott!
– A lányai már eladósorban, az anyjuk meg kicsapong! Gyalázat!
Szilvia Mezei senkire nem nézett rá. Jött a postáról, vállán a nehéz táskával, és csak a földet bámulta. Csak az ajka feszült össze keskeny csíkká. Ha előre sejti, mivé dagad ez az egész, talán bele sem keveredik. Csakhogy hogy maradjon ki belőle, ha a saját vére mosakszik a könnyeivel?
Az egész történet nem is vele kezdődött, hanem a lányával, Vivien Budapestivel.
Vivien nem egyszerűen szép lány volt, hanem maga a megtestesült képeslap. A kiköpött apja, a néhai Barnabás Juhász. Az is daliás ember volt, a falu első legényfia: szőke hajjal, kék szemmel. Vivien is pont ilyenre sikeredett. Az egész falu a nyakát nyújtogatta utána. A kisebbik, Nikolett Deák, az viszont tisztán az anyjára ütött: fekete hajú, barna szemű, komoly, szinte észrevétlen.
Szilvia Mezei rajongott a lányaiért. Egyedül cipelte őket, mint az igás állat. Két állásban gürcölt: napközben postásként járta a falut, esténként pedig a tehenészetet suvickolta. Mindent a gyerekeiért, az egy szem véreiért csinált.
– Tanulnotok kell, lányok! – mondogatta nekik. – Nem akarom, hogy úgy tengődjetek, mint én, sárban és nehéz táskával a vállatokon. Városba kell mennetek, emberek közé!
Vivien valóban el is ment a városba. Könnyedén, mintha csak kiröppent volna a fészekből. Felvették a kereskedelmi főiskolára. Rögtön felfigyeltek rá. Fényképeket küldözgetett: hol egy étteremben ült, hol valami divatos ruhában feszített. Vőlegénye is akadt. Nem akárki: valami nagyfőnöknek a fia. „Anya, szőrmét ígért nekem!” – írta.
Szilvia ujjongott örömében. Nikolett viszont csak sötéten nézett maga elé. Ő az iskola után ott maradt a faluban, a Jászberénybe járó kórházban helyezkedett el segédápolóként. Szeretett volna nővér lenni, de nem tellett rá. Az anyja özvegyi nyugdíja és Szilvia fizetése egy az egyben Vivienre ment, az ő „városi” életére.
***
Abban a nyárban Vivien hazajött. De nem úgy, mint máskor: nem csicsergősen, nem díszes ruhákban, teli csomagokkal. Hanem szürkén, elcsigázottan, valahogy beteges zöld árnyalattal az arcán. Két napig ki sem mozdult a szobájából, a harmadikon Szilvia benyitott, és a lány a párnát áztatta a könnyeivel.
– Anya… anya… nekem vége… elvesztem…
És kibökte. A „drágajó” vőlegény, ez az aranyifjú, amit lehetett, elvett tőle, aztán egyszerűen odébbállt. Ő meg már a negyedik hónapban járt.
– Késő az abortusz, anya! – zokogott Vivien. – Most mit csináljak? Ő hallani sem akar rólam! Azt mondta, ha megszülöm, egy fillért nem ad! Az intézetből kirúgnak! Vége az életemnek… mindennek!
Szilvia dermedten ült az ágyszélén, mintha leforrázták volna.
– Hát te… te hogy nem vigyáztál, kislányom…?
– De ugyan már, mit számít az…