Egy este elmentek egy táncos mulatságba. Klára azonban nem vágyott a parkettre – a széken maradt, és csak hagyta, hogy a zene átjárja. Egyszer csak felfigyelt az együttes egyik tagjára: egy férfira, aki trombitált. Minden egyes hangjában volt valami eleven, őszinte, valami egészen különös igazság.
Így találkozott először Viktorral.
A férfi a ruhatárnál érte utol.
– Szabad egy táncra? – kérdezte.
– Nem, mennem kell. Holnap visszautazom a faluba, a fiamhoz.
– Akkor hadd kísérjelek el egy darabon – mondta. – Legalább egy kicsit.
Klára zavarba jött, mégis bólintott. Nem állt ellen.
Egy hét múlva Viktor már vele együtt szállt fel a faluba tartó buszra.
Peti ujjongva fogadta. A férj anyja viszont hűvösen mérte végig őket.
– Idehozod az udvarlódat, és nekem tapsolnom kellene? – morrant fel.
Viktor csak barátságosan rámosolygott.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Ajándékot is hozott: egy kis szobrot, amelyen egy ló állt a kancával és a csikóval.
Amikor Klára kiment a házból, Márta egyedül maradt. Kibontotta a csomagot, és kővé dermedve bámulta. Ugyanaz a szobrocska volt, amely gyerekkorából rémlett, az, amelyet az anyja egyszer kénytelen volt eladni.
A nőből kibuggyant a sírás.
Az évek teltek. Zoé fiút hozott a világra, aztán a férjével együtt elköltözött. Klára hozzáment Viktorhoz, Petit magához vette, és ők hárman békében, szeretetben éltek.
Márta pedig ott állt a tornácon, és nézte, ahogy a kocsi, benne a kisunokájával, eltűnik a kanyarban.
A fáról almák potyogtak, a magasban foszlott felhők futottak végig az égen.
És egyszer csak, egészen váratlanul, valami fellángolt Márta szívében – meleg, eleven érzés, épp olyan, mint nagyon régen.
Szerelem volt. Valódi. Az a fajta, amelyik mindent el tud engedni, mindent képes megbocsátani.