Klára határozott léptekkel haladt az úton, magára vonva az emberek pillantását. Túljutott minden viszontagságon, felülkerekedett mindenen, újra rátalált a boldogság – és úgy érezte, az egész élet még előtte áll.
– Nézd már, Klárika! Hová siet ez a nő?
– Biztos a maga fajtáihoz. Most ez a menő! Eladó, de mégis… Azt beszélik, akadt valakije a városban, az öltözteti.
– Ugyan, kinek kellene így, gyerekkel a nyakán, és még rendes szakmája sincs!
– Meg az a kabát! Kabát, te jó ég! Él, mint Marci Hevesen! Hé, Klára, meg sem ismersz?
A nő megállt, felemelte az állát, s higgadtan biccentett:
– Jó napot, Irma néni. Még mindig mások életét rendezgeti?
– Ugyan, az enyémen mit rendezni? A férjem otthon, elégedett, a lányomnak megvan a helye, minden a legnagyobb rendben.
Klára elmosolyodott.
– Ja, és üdvözlöm a lányát. A férjével utazgatnak éppen. Hamarosan gyerekük lesz.
Irma szóhoz sem jutott, tátott szájjal bámulta a távolodó alakot.
– Mit hablatyolsz te ott?! Miféle férj?!
De Klára már nem fordult vissza. Mostantól boldoguljanak ők maguk.
Valaha ő is ebben a faluban élt. Amikor a férje meghalt – baleset érte a fűrésztelepen –, mindenki elfordult tőle. Azt suttogták, nem is gyászol igazán, csak azon jár az esze, hogy felköltözzön a városba. Pedig a kisfia, Peti, akkor még csak ötéves volt.