Egy férfi a piacon futott össze fiatalkori szerelmével, és csak hosszas nézés után ismerte fel.
– Lilla… te vagy az? – kérdezte bizonytalanul.
A nő megviselt benyomást keltett: régimódi ruhák lógtak rajta, arca beesett volt, sárgás árnyalatú. Megálltak beszélgetni. Az egykori osztálytárs egy hatalmas szatyrot cipelt, tele krumplival, egy másik zacskóban is lapult még valami. A férfi – Gergő – azonnal felajánlotta, hogy segít hazavinni. Átvette a terhet, és együtt indultak tovább.
Útközben kiderült, hogy mindketten túl vannak már egy váláson. Lillának van egy felnőtt fia, aki megnősült. Gergő egyedül él, család nélkül. A férfi lopva figyelte a nőt, és arra gondolt: bizonyára szűkösen élhet, talán még a mindennapi kiadásokkal is küzd. Megsajnálta.
Amikor a házhoz értek, Lilla zavartan megjegyezte, hogy az ötödik emeleten lakik, lift nincs.
– Ha már idáig hoztad, felvinnéd? Cserébe főzök egy teát – mondta mosolyogva.
Gergő vállat vont, és követte.
A lakásba lépve ismét az a benyomása támadt, hogy Lilla nehéz körülmények között él. A fürdőszoba ajtaja nyitva maradt: a falakról pergő festék, csupasz vakolat látszott, a kádból hiányzott a függöny, helyette egy régi viaszosvászon darabot erősítettek a falra, hogy ne folyjon ki a víz. A csapok kopottak, matt fényűek voltak, cserére szorultak. Az egész lakás sötétnek és lehangolónak tűnt, mintha soha nem érné napfény.
Lilla közben gyorsan feltette főni a krumplit, teát készített.
– Cukrot elfelejtettem venni – legyintett. – Eszembe jutott, aztán mégis kiment a fejemből.
Felvágott egy fej vöröshagymát, meglocsolta a krumplit olajjal.
– Egyél, Gergő.
A férfi evett, de közben azon töprengett, hogyan ajánlhatna fel némi pénzt úgy, hogy ne sértse meg. Óvatosan kellene megfogalmaznia.
Felidézték a régi iskolai történeteket, néha még nevettek is. A válás okait egyikük sem boncolgatta; fölösleges lett volna.
– A fiad merre lakik? – kérdezte Gergő, és arra számított, hogy talán egy lepukkant albérletben húzza meg magát, hiszen az anyja szemmel láthatóan szerényen él.
– Vettem neki egy lakást nem messze az iskolánktól – felelte Lilla nyugodtan. – Használt ingatlan, de szépen felújították a feleségével. Jól érzik ott magukat.
Gergő megdöbbent. Lakást vett? Ő? De nem illett a pénzügyeiről faggatózni.
Lilla mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Jó beosztásom van – magyarázta. – Tisztességes fizetést kapok. Tavaly áthívtak a kerületi önkormányzathoz. Elfogadtam, most hivatalnokként dolgozom. A nyugdíjam is rendben lesz, nincs okom panaszra.
Gergő szinte megszédült. Ha ennyire jól keres, miért él ilyen sivár környezetben?
Lilla felnevetett.
– Nem vagyok házias alkat. A házimunka untat, főzni sem tanultam meg rendesen. Gyakorlatilag a munkahelyemen élek. A hétvégéket ki nem állhatom, olyankor majd megőrülök az unalomtól. A volt férjem ezt nem bírta, és elment. Nem tartottam vissza. Sőt, megkönnyebbültem. Folyton elégedetlenkedett. A munkába csinosan járok, drága ruhákban, de itthon nem érdekel semmi.
Ilyen lett Lilla élete: alvásra hazajön, aztán vissza a hivatalba. Mintaszerű alkalmazott.
Gergő végül búcsút vett. Ahogy kilépett az utcára, magában így gondolkodott: jó, hogy nem őt vette el annak idején. A szerelem úgyis elmúlt volna, és minden teher rá marad. Lilla teljesen a munkájának él, semmi lágyság nem maradt benne.
Gergő saját lakása kicsi, de makulátlanul rendben tartott. Aki belép, azt hinné, jól keres. Pedig a fizetése szerény; csupán takarékos, és a rendre nagy gondot fordít.
Az élet furcsa: a rendezetlen otthon nem feltétlenül jelent szegénységet. És az is előfordul, hogy a drága tárgyakkal zsúfolt lakások lakói valójában alig jönnek ki a pénzükből.
Márk Zsarkoj