Anna Kovács a szekrényhez lépett, előhúzta az iratokkal teli dossziét. Mozdulatai feltűnően kimértek voltak.
– Tűnjön el innen! – rikácsolta az anyós. – Ez a fiam otthona, jogom van itt lenni…
– Téved. – Anna a komódra helyezte a dokumentumköteget. – Ezek a papírok mindent tisztáznak. A lakást jóval a házasság előtt vásároltam, saját megtakarításból.
Csendesen beszélt, mégis minden szava úgy metszette ketté a levegőt, mintha kést húzott volna végig rajta.
– Úgyhogy most maga fog távozni. Mégpedig azonnal.
Katalin Németh reszkető kézzel kapta fel a dossziét, sebesen végigpörgette a sorokat. Az arca elnyerte a hamu színét.
– Ákos Mészáros! – sikította. – Ákos, gyere ide rögtön!
– Ákos dolgozik. Ha hazaér, vele majd nyugodtan átbeszéljük.
– Te… te szétszakítod a családot! A fiamat ellenem hangolod!
– Csak megvédem a családunkat valakitől, aki három évig úgy tett, mintha a mi otthonunk az ő fennhatósága lenne.
Katalin Németh fel-alá toporgott a szobában a hidegkék falak között – saját „törődésének” alig leplezett lenyomatai közt.
– Ákos sosem fordul el tőlem! Az anyja vagyok!
– És én a felesége. A gyermekének az anyja. – Anna az ablakhoz sétált. – Majd kiderül, kinek az oldalára áll.
– Mit képzelsz magadról?!
– Semmi különöset. Csak rájöttem, hogy aki hallgat, azt beleegyezőnek tekintik.
Anna lassan visszafordult.
– Három évig hittem, hogy majd hozzászokik a jelenlétemhez. De maga nem alkalmazkodik – maga elfoglal.
– Én jót akartam!
– Maga irányítást akart. És meg is szerezte – addig, amíg én csendben tűrtem.
Egy órával később Ákos Mészáros hazaért. Anyja a konyhaasztalnál görnyedt, szemhéja vörös volt a sírástól, Anna pedig a nappaliban várta a dokumentumokkal a kezében.
– Mi történik itt? – kérdezte hitetlenkedve, tekintetét felváltva egyikükről a másikukra emelve.
– A feleséged teljesen elvesztette az eszét! – tört ki Katalin Némethből. – Ki akar dobni! Megfélemlít!
– Anna?
– Elmondtam, kié ez az otthon – felelte csöndes higgadtsággal Anna. – És tiszta határokat húztam.
– Miféle határokat?
– A legelemibb szabályokat. Hogy ide nem lép be senki csak úgy, meghívás nélkül. Hogy nem utasítgathat más házában. És nem rendezkedhet át kedve szerint, főleg nem a gyerekszobában.
Ákos némán állt. Hol anyját, hol a feleségét nézte.
– Andriskám, mondj már valamit! – kapaszkodott belé kétségbeesetten Katalin Németh. – Hiszen én vagyok az anyád! Jogom van…
– Mire? – Anna a szerződést Ákos kezébe adta. – Mire van jogod az én lakásomban?