Ákos Mészáros a hűtő belsejét kezdte vizslatni, mintha valami létfontosságú kincset próbálna előásni, csak hogy ne kelljen válaszolnia.
Másnap pedig Katalin Németh jelent meg egy sovány, bizonytalan tekintetű festővel az oldalán, aki láthatóan már most a döntését bánta.
– Ő itt Benedek Halász. Gyorsan végez mindennel – jelentette ki olyan magabiztossággal, mintha ő irányítaná az egész házat. – A mennyezet legyen az első!
– Katalin, talán várhatnánk egy kicsit? Ákos még nem is látta…
– Ugyan minek terhelni ezzel? A férfiak teljesen alkalmatlanok lakberendezésre. – Már kis is pakolta a játékokat a gyerekszobából. – Ez női feladat.
Érdekes módon, amikor a felújítás költsége került szóba, hirtelen „férfias felelősséggé” változott minden.
Anna Kovács a konyhába húzódott, hallgatva, hogyan formálják át mások az otthonát. Közben ösztönösen a hasára tette a kezét; a kisfiú idegesen megmozdult odabent.
– Jobban húzd át azt az ecsetet! Nézd, még átüt a sárga! – harsogta be a gyermekréből az anyós.
Estére a gyerekszoba mély, hideg árnyalatú kékké vált – rideggé, távolivá.
– Na? – kérdezte diadalmasan Katalin Németh, elégedetten szemlélve a végeredményt. – Így már tényleg fiús lett a tér.
Anna az ajtófélfának támaszkodva nézte a helyiséget, amelyet nemrég még szeretettel alakítottak ki Ákossal. Most alig ismert rá.
Egy hét múlva Katalin újra felbukkant, ezúttal sötétkék, csíkos függönyökkel.
– A nyuszis minta ide nem való. Egy fiúhoz komoly környezet illik.
Már le is szedte a régi függönyöket – azokat, amelyeket ők ketten választottak akkor, amikor megtudták, hogy érkezik a kisbabájuk.
– De hiszen ezek újak…
– Az újdonság nem jelenti azt, hogy megfelelő is.
Valami belül halk reccsenéssel elszakadt. És tudta, hogy ez visszafordíthatatlan.
– Kérem, álljon meg.
– Tessék?
– Tegye le azokat a függönyöket. Most.
Katalin lassan megfordult, a kezében tartott anyag megcsúszott ujjai között.
– Megőrültél?
– Ez az én otthonom. És az én gyermekem szobája.
Az anyós úgy bámult rá, mintha Anna váratlanul valami ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni.
– Micsoda? Ez a ház a fiamé!…
– A fia itt lakik ugyan, de a tulajdon az enyém.
– Hogy beszélsz te velem?! – Katalin arca hamuszürkévé vált, a függönyök a padlóra estek. – Én csak jót akarok nektek, az unokámért dolgozom!
– Maga folyton csak saját magát helyezi minden fölé, és mindent a maga kedve szerint akar alakítani.