– Azonnal vedd fel a telefont, és utalj át hárommilliót az anyámnak! Hallasz? – ordította a férje.
Kira becsukta az autószalon oldalát, amit nézett, és lassan nyújtózkodott. Már két órája böngészte a modelleket, hasonlítgatta a felszereltségeket, olvasta a véleményeket. Egy hónappal korábban a szülei hárommillió forintot adtak neki autóra; végre megengedhette magának, hogy ne csak a maradékból válogasson. Anyja és apja egész életükben robotoltak a gyerekboltban, és amikor végre beindult az üzlet, úgy döntöttek, meglepik egyetlen lányukat. „Vedd meg, ami tetszik – mondta akkor az apja. – Csak a biztonság legyen az első. Ne felejtsd el!”
A kulcs fordult a zárban. A férje ért haza. Már a lépcsőn hallatszó lépteiből Kira tudta, hogy rossz hírekkel jön. Maxim lassú, nehéz léptekkel érkezett meg.
– Hogy vagy? – kérdezte, amikor belépett.
– Rosszul – dobta le a kabátját Maxim, és a konyhába sietett. – Nagyon rosszul. Az anyósom már a második hete van a kórházban. Először a mentők vitték szívrohammal, aztán kiderült, komoly a baj – szívműtét szükséges.
– Mit mondanak az orvosok?
– Azt, hogy sürgősen operálni kell. Nem egy egyszerű beavatkozás, nagyon drága lesz. Anyának német szelepre van szüksége, különben fél év múlva ismétlődhet a probléma.
Maxim leült vele szemben, elkomorodva. Kira feltűntek az utóbbi két hét nyomai rajta: sötét karikák a szem alatt, borosta az állon, kezei kissé remegek.
– Nem lehetne a biztosításból megoldani? – javasolta.
– Lehetne, de a várólista fél év – felelte Maxim. – Az orvos azt mondta, nincs ennyi idő.
Kira bólintott. Látta, mennyire nehéz ez a férjének. Elena Boriszovna volt Maxim mindene. Apja halála óta, tíz éve, ő volt az egyetlen támasza.
– Mennyibe kerülne magánklinikán? – kérdezte.
A férfi némán tartotta a kezét az asztalon, majd halkan kimondta:
– Hárommillió.
A szám ott lebegett közöttük. Kira mellkasát valami összepréselte. Pont annyi, amennyit a szülei adtak neki.
– Kira, tudom, hogyan hangzik – nézett rá Maxim. – De talán ez egy jel? Most és pont ekkora összeg…
– Max, az a pénz a szüleimé volt autóra. Hónapokig gyűjtöttek, félre tettek – mondta a nő.
– De anya meghalhat! Autót később is vehetsz – váltotta fel érzelmileg a férfi.
Kira felállt és az ablakhoz lépett. Kint a szomszédok épp egy új terepjárót pakoltak le, a gyerekek nevetgéltek, futkostak körülötte. Ő öt éve busszal járt munkába. Egy óra volt az út az iskoláig, a korrepetálások miatt a város minden pontját bejárta. Maxim néha elvitte a régi Ladájával, de legtöbbször neki is megvoltak a maga teendői: iskola, félbehagyott online tanfolyamok.
– És Szveta? – kérdezte. – Ő nem tud segíteni az anyjának? Neki és a férjének sokkal több a bevételük.
Maxim arca elsötétült:
– Szveta most épp felújít. Azt mondja, minden pénzüket a lakásba fektették.
– Miféle pénzük? Az anyád adta nekik a kezdőrész felét, nem?
– De igen – vont vállat a férfi –, de most nem erről van szó.
Kira Max felé fordult. Ez érzékeny pont volt… Elena Boriszovna tényleg odaadta a megtakarítását a kisebbik lánynak és annak férjének, míg ők mindig magukra számíthattak. Ő az iskolában ötvenezer forintot keresett, Kira ugyanennyit a korrepetálásokkal kiegészítve. Hónapról hónapra éltek.
– Vegyünk fel hitelt – javasolta Kira. – Amit lehet, törlesztjük.
– Amit lehet? – ugrott fel Maxim. – Legfeljebb egymilliót kapnánk, őrült kamatokkal. Aztán egész életünkben fizetnénk.
– Akkor kérjünk kölcsön a barátaidtól, a kollégáidtól…
– Kira, hallasz engem? Az anyám haldoklik! Te meg azt javaslod, kolduljak ismerősöktől? – kiabált Maxim.
Kira érezte, ahogy a düh feszül benne. Igen, sajnálta az anyóst, de a pénz nem véletlenül volt az övé. A szülei minden forintot évekig gyűjtöttek.
– Azt akarod, hogy elköltsem a szüleim pénzét anélkül, hogy megkérdezném őket?
– A szüleid megértik! Jól megy a boltjuk, újra tudnak spórolni – vágta rá Maxim.
– Újra? – Kira értetlenkedett. – Maxim, majdnem hatvanévesek! Apám egész életében fillérekért dolgozott, csak az utóbbi években indult be a bolt. Ők ezt a pénzt nem a te anyád kezelésére szánták!
– A te szüleid pénzét? – rikkantotta Maxim felháborodva. – Szóval nem is anya neked?
– Nem így értem! Tudod te, mire gondolok…
– Azt tudom, hogy a feleségem képes tétlenül nézni, ahogy meghal a közelebbi hozzátartozóm. Aki pedig mindig úgy bánt veled, mintha a lánya lennél! – üvöltötte.
– Maxim, elég! – kiáltotta Kira, de a férfi nem hallgatott. Megfogott egy bögrét az asztalról és a falnak vágta. A porcelán darabokra tört, szilánkjai szétgurultak a padlón.
– Öt éve vagyunk házasok! Öt éve anyád úgy szeret, mint a saját lányát! És te… inkább egy autót választanál az életénél!
– Nem választom! – kiáltotta Kira. – Csak nem rendelkezhetek mások pénzével!
Maxim felkapta a laptopot és dühvel a földre vágta; a képernyő megrepedt, a ház kissé megroggyan.
– Mások pénzével? Miről beszélsz? Miféle mások pénze?
Kira hátrált az ablak felé. Soha nem látta még ilyenre Maxot. Az öt év alatt veszekedtek, de soha nem veszítette el ennyire az önuralmát.
– Max, nyugodj meg, kérlek – próbált lágyabban szólni.
– Nem nyugszom meg! – kiáltott vissza a férfi, és minden tárgyat lesöpört az asztalról: tányérok, tollak, papírok hullottak a padlóra. – Te egoista vagy! Csak magadra gondolsz!
– Én egoista? – vágott vissza Kira. – És ki költötte az elmúlt három évben a pénzt különféle kurzусokra, tréningekre? Ki álmodozik egy online iskoláról, de soha nem kezd bele? Ki?
– Fogd be! – rontott rá Maxim, és úgy csapott az asztalra, hogy az eldőlt.
Kira becsukta a szemét; amikor kinyitotta, a férje már közel állt hozzá. Az arca a düh miatt vörös volt.
– Most azonnal – mondta lassan, miközben megfogta a csuklóját – felveszed a telefont, és átutalsz hárommilliót az anyámnak. Hallasz?
Ujjai fájón szorították a csuklóját. Kira próbált kiszabadulni, de erősen tartotta.
– Max, engedj el!
– Utalod a pénzt, különben nem vállalok felelősséget azért, ami veled történik! – fenyegetett.
– Fenyegetsz? – hitetlenkedett a nő.
– Magyarázom! – sziszegte a férfi. – Ha az anyám a te makacsságod miatt meghal, nem tudom, mit teszek veled!
Kira minden erejével elrántotta magát. Szúró fájdalom hasított a csuklójába; Maxim olyan erősen fogta, hogy piros foltok maradtak.
– Megőrültél – suttogta.
– Megőrült? – nevetett őrülten Maxim. – Megőrültem, mert meg akarom menteni az anyámat?
Kira szó nélkül a hálószobába ment és felkapta a táskáját. A férj követte.
– Hová mész?
– A szüleimhez.
– Állj! – Max elé állt. – Sehová nem mész! Itt és most megoldjuk!
– Mozdulj arrébb.
– Kira, komolyan beszélek…
– Ha nem engedsz el, kihívom a rendőrséget – nézett a férj szemébe.
Maxim hátrahőkölve lassan félreállt. Kira elhaladt mellette, elvette a kocsikulcsot, és elment.
A lakásba halálos csend költözött, csak a padlón csörömpölő üvegszilánkok hallatszottak.
A nő a szülői ház udvarára parkolt és ott záporozni kezdtek a könnyei, amiket az út alatt visszatartott. Reszketett a keze, a csuklója fájt a férj szorításától.
Az anyja azonnal ajtót nyitott a csengőre; anélkül, hogy kérdezett volna, magához ölelte a lányt.
– Anyuci – nyögte Kira. – El fogok válni. Nem bírom tovább. Teljesen megbolondult.
– Nyugi, kicsим – simogatta az anyja a fejét. – Gyere be, teát főzök.
Az apja papucsban, régi pulóverben jött elő a szобából; elszomorodott, amikor meglátta a síró lányát.
– Mi történt, Kirácskám?
– Maxim… ő… – nem jutottak szóhoz.
– Előbb nyugodj meg – ültette le az apja a konyhaasztalhoz, amelyről az óvodás évek emlékei jutottak eszébe. – Anyu, főzz erősebben – kérte Kira.
Tíz percig csak sírt; a szülők csendben ültek mellette. Az anyja a hátát simogatta, az apa ügyetlenül paskolta a vállát. Végül lassan apadtak a könnyei.
– Mondd el, mi történt – kérte az anyja lágyan.
A nő elmondott mindent: a sógor műtétét, a követelést, hogy adják oda a pénzt, a feldúlt lakást és a fenyegetéseket. Megmutatta a csuklóján a vörös nyomokat. A szülők némán figyeltek, időnként egymásra néztek.
– És most azt akarod, hogy odaadjam azt a pénzt, amit évekig gyűjtöttünk neked? – zárta le végül Kira. – Miután majdnem megütött?
Apja gondterhelten forgatta a teáskanalat, az anyja az ablak felé bámult.
– Kira – kezdte az apa –, próbáld meg Max helyébe képzelni magad.
– Apa, te komolyan? – tiltakozott Kira. – Hiszen fenyegetett!
– Várj, hallgass meg – tartotta meg az anyja a kezét. – Igen, Maxim túlment a határon. Nem szabad ordítani, pláne nem erősen fogni valakit. De képzeld el, hogy az anyád a kórházban fekszik, az orvosok azt mondják, meghalhat, és neked nincs pénzed a kezelésre. Te mit tennél?
– Én… – Kira elhalt. – De ez a ti pénzetek!
– A miénk – bólintott az apa. – És mi adtuk neked. Most már a te pénzed, és úgy bánsz vele, ahogy jónak látod.
Az anyja rábólintott.
– Kirácskám, Maxim jó fiú. Most nehéz időszakon megy keresztül, kétségbeesett. Az emberek kétségbeesésükben néha ostobaságokat tesznek.
– De fenyegetett! – ragaszkodott a nő.
– Az sem volt jó – egyetértett az anyja. – De mondd meg őszintén: ha mi lennénk betegek és nagy összeget kellene előteremteni, nem harcolnál-e te is minden forintért? Nem adnál-e el dolgokat, nem kérnél-e kölcsön ismerősőктől, nem követelnéd-e a férjedtől a tartalékait?
Kira elhallgatott. Természetesen így tenne. Eladna mindent, kölcsönkérne mindenkitől.
– Az más – próbálta oltalmazni a döntést.
– Miben más? – kérdezte az apa. – Elena Boriszovna rosszul bánt veled?
– Nem, mindig kedves volt velem.
– Látod. Képzeld el, hogy ő haldoklik, és nálad van a segítségre való pénz, de nem adod oda. Hogy élnél azzal a teherrel?
Kira elképzelte, és rájött, hogy nem tudná elviselni. Ha az anyós meghalna, és ő nem segített volna, holott lett volna rá esélye, az örökké kísértené.
– De az autó… – kezdte.
– Majd később veszel autót – töltött még teát az anyja. – Mi segítünk, amikor tudunk. Egy emberi életet viszont semmi pénz nem ad vissza.
Apa elmosolyодott és elgondolkodva mondta:
– Tudod, lányom, fiatalon azt hittem, a legfontosabb az igazságosság: ki a hibás, kinek van igaza, ki mit érdemel. Az évek során rájöttem, a legfontosabb a család. És most Maxim is a te családod. Jelena Boriszovna is a ti családotok.
Kira némán forgatta a bögrét a kezében. Mélyen érezte, hogy a szüleinek igazuk van, de fájt lemondani az álomról, amely már majdnem valóra vált.
– Rendben – mondta halkan. – Holnap beszélek Maximmal. De bocsánatot kell kérnie a viselkedéséért.
– Kétségtelenül – bólintott az anya. – Beszéljetek nyugodtan, ne ordítsatok, ne vádaskodjatok.
– Maradj nálunk ma éjszakára – javasolta az apa. – Gondold át nyugodtan. Holnap reggel beszéljétek meg emberi módon.
Kira a kocsizajra ébredt. Kinézett az ablakon és meglátta a kék Ladát: Maxim volt. Fél hét volt. Gyorsan felvette a köntösét és lement. A szülők már fenn voltak: az apa kávét főzött, az anya megterítette az asztalt.
Egy bizonytalan lépés hallatszott az udvar felől, majd halk kopogás az ajtón.
– Én nyitok – mondta az apa.
A küszöbön Maxim állt, kezében virágcsokorral és olyan bűnbánó arccal, hogy Kira megpuhult.
– Jó reggelt. Beszélhetnék Kirával?
– Gyere be, fiam – mondta az anya, átvéve a csokrot. – Kérsz kávét?
– Köszönöm, nem kérek.
Maxim leült Kira mellé, lehajtotta a fejét.
– Kira, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. Mint egy vadállat.
Kira csendben várt.
– Nem volt jogом rád kiabálni, pláne megfogni a kezed. Igazad volt. Ez nem az én pénzem. A szüleid adták neked az autóra – mondta. – Kérlek, bocsáss meg.
– Ennyi? – kérdezte Kira.
– Nem csak ennyi – felelte Maxim, felnézve. – Egész éjjel gondolkodtam. Nem kell odaadni a teljes összeget. Megpróbálok kölcsönkérni a barátaimtól, felveszek hitelt. Amennyit sikerül előteremteni, annyit adok anyának. Ha nem lesz elég… – sóhajtott. – Akkor ez a sors.
A szülők egymásra néztek, de némák maradtak. Kira látta, milyen nehezen törnek elő belőle ezek a szavak. Még tegnap kész lett volna bármire az anyósa érdekében, most viszont hátrált. Miatta.
– Max, nézz rám – kérte halkan.
A férfi felemelte a fejét és a szemébe nézett.
– Nagyon megbántottál – kezdte Kira. – Ami tegnap történt, elfogadhatatlan. Megijesztettél.
Maxim bólintott:
– Tudom. És nem tudom, hogyan bocsássak meg magamnak.
– De értem, miért történt. Ha az én szüleim lennének betegek, lehet, én is elveszítettem volna a fejem.
– Kira… – kezdte volna ő, de a nő felemelte a kezét. – Hadd fejezzem be.
– Tegnap a szüleim elmagyaráztak valamit. Igazuk volt: Jelena Boriszovna most a mi családunk része is. Ha tudunk segíteni neki, segítenünk kell.
Maxim megdermedt, nem hitt a fülének.
– Szóval nem kell kölcsönkérni senkitől. Holnap átutaljuk a pénzt a műtétre.
– Kira, komolyan? – a férfi hangja remegett. – És az autó?
– Az autó várhat. Egy emberi élet többet ér. Különösen, ha a saját családodról van szó.
Maxim az arcát a tenyerébe temette, vállai remegtek. Szinte hangtalanul sírt.
– Köszönöm – suttogta. – Köszönöm neked és a szüleimnek. Nem tudom, hogyan háláljam meg.
Az apa a vállára tette a kezét:
– Nem kell köszönnöd. A család erre van.
– De van egy feltételem – tette hozzá Kira. – Soha többé ne merj hozzám nyúlni. És ha kétséged van vagy kétségbeesel, mondd el, szóban, ne az öklöddel.
– Soha többé – felelte Maxim határozottan. – Esküszöm.
Az anya egy tál szendvicset tett eléjük:
– Most egyetek, aztán menjetek a kórházba, és mondjátok el Jelenának a jó hírt.
Fél óra múlva a pár már úton volt a klinika felé.
– Kira – szólt Maxim a piros lámpánál –, nem bánod?
– Mit?
– Az autót. Hogy feladtad az álmodat. Oly régóta válogattál, annyit vártál…
Kira elgondolkodott. Persze, hogy bántotta. De furcsa módon a bánat nem égetett már úgy.
– Bánom – mondta őszintén. – De nem annyira, mint hittem.
A műtétet hétfőre tűzték ki. A pénzt pénteken utalták, a papírokat azonnal aláírták.
Vasárnap este Maxim alig aludt. Fel-alá járt a lakásban, és félóránként telefonált a kórházba, hogy érdeklődjön az anyja állapotáról.
– Max, feküdj le – kérlelte a felesége. – Holnap erősnek kell lenned.
– Nem tudok. Mi van, ha valami rosszul sül el? Ha a szervezet nem fogadja be a протезt?
Kira átölelte. Az elmúlt napokban a férfi három kilót fogyott, arca beesett, kezei remegtek.
– Az orvos jó esélyeket mondott. Erős a szíve, és nem idős még.
– De ez akkor is nyitott szívműtét – szorította meg a kezét Maxim. – Kira, ha valami történik…
– Semmi sem fog történni. És még ha történne is, megtettél mindent, amit lehetett.
Hétkor érkeztek a klinikára. Jelenát már előkészítették, tíз перccel korábban vitték be a műtőbe.
– A beavatkozás négy-öt órát vesz igénybe – magyarázta a nővér. – A kávézóban várakozhatnak.
– Innen sehova nem megyek – mondta határozottan Maxim.
A következő öt óra tortúra volt számára: fel-alá járkált a folyosón, kimérte minden lépését, rengeteg automatás kávét ivott, és tíз percenként kérdezett a nővérektől. Kira próbálta beszéddel elterelni, de látta, hogy egy szót sem hall.
Délután kettő körül kijött a sebész a műtőből. Maxim hirtelen ugrott fel, majdnem megbotlott.
– Hogy van anya? – kiáltotta izgatottan.
– A műtét jól sikerült. A protézis rendezetten beült, a szív stabil – mondta az orvos. – Most átszállítjuk az intenzívre; körülbelül hat óra múlva bemehetnek hozzá pár percre.
Maxim leült, arcát a két kezébe temette.
– Köszönöm – suttogta Kira felé. – Mindenért köszönöm.
Estére Elena kórterembe került.
– Hogy érzed magad, anya? – Maxim óvatosan fogta a kezét.
– Élek – mosolygott a nő gyenge félmosollyal. – Az orvos szerint új szívem van. Még húsz évig elmehet.
– Nagyon féltek – mondta Kira az ágy szélén állva. – Most már túl vagyunk rajta.
Jelena Boriszovna a menyére nézett:
– Kirácska, Maxim elmondta a történetet… a pénzről, az autóról. Nem tudom, hogyan köszönjem meg.
– Nem kell köszönnöd – rázta a fejét Kira. – Család vagyunk.
– Család… – ismételte az asszony, és erősen megszorította a kezét.
Késő este értek haza.
– Tudod – mondta Maxim, miközben leparkolt –, ma rájöttem valamire.
– Mire?
– Hogy nekem van a legjobb feleségem a világon. És a legjobb apósom és anyósom.
Kira elmosolyodott.
– Hízelgő vagy – mondta.
– Nem hízelegni akarok, igazat mondok – fordult felé Maxim. – Kira, megígérem, ha lesz pénzem, veszek neked autót. Lehet, hogy nem rögtön, lehet, hogy nem pont olyat, amit kinéztél, de megveszem.
– Majd meglátjuk. A lényeg, hogy anya jól van.
És abban a pillanatban Kira tudta: valóban nem bánja a döntését. Nincs autó, de van valami sokkal fontosabb: annak tudata, hogy a legnehezebb percben a családjuk összetartott.