Nóra felé fordult. A szeme sarkában ott gyűltek a könnyek, de nem engedte őket kibuggyanni. Arra nem számíthatott.
– Nem az a baj, hogy kevés, Levente – szólalt meg halkan. – Fáj. Megalázó. És félelmetes. De nem miattam… hanem érted.
A férfi féloldalas mosollyal reagált, mintha ezek a mondatok mélyebben vágtak volna, mint bármilyen szemrehányás.
– Ne sajnálj. Nem fogok elveszni.
– Tudom – bólintott Nóra. – Mindig feltaláltad magad. Csak azt nem tanultad meg soha, hogyan maradj.
Levente a bőrönd felé nyúlt.
– A többi cuccomért majd később visszajövök.
– Ne tedd – vágta rá azonnal. – Vidd el most mindet.
Meglepve nézett rá.
– Mindet?
– Ami a tiéd. Nem szeretném, ha ide visszatérnél. Se zokniért, se „beszélgetni”, se azzal, hogy „tévedtem”. Érted?
Levente megdermedt. Az egész este alatt először állt meg igazán.
– Kidobsz?
Nóra elmosolyodott. Szomorkásan, de határozottan.
– Nem. Te mész el. Én csak bezárom utánad az ajtót.
A szobából telefoncsörgés hallatszott. Nóra összerezzent – túlságosan is ismerős hang. Lilla.
– Vedd fel – mondta. – A lányod hív. Mondd el neki te.
Levente elsápadt.
– Most ne.
– Mikor akkor? – Nóra egyenesen ránézett. – Amikor a szomszédoktól tudja meg? Vagy tőlem? Vagy amikor véletlenül meglát Debrecenben Viviennel egy bevásárlóközpontban?
A telefon tovább rezgett az asztalon, mintha élne.
Levente nagyot sóhajtott, de nem nyúlt érte.
– Később felhívom.
– Persze. Később – bólintott Nóra. – Nálad minden később van. A család, a felelősség, a beszélgetések. Most viszont Debrecen van, az autómosók, meg egy nő, aki „hisz benned”.
Felkapta a bőröndöt, meghúzta a cipzárt, mintha ellenőrizné, minden megvan-e.
– Megkeseredtél, Nóra.
– Nem – felelte nyugodtan. – Csak belefáradtam abba, hogy kényelmes legyek.
Az ajtónál még megállt. Egy pillanatig úgy tűnt, mond majd valamit. Talán bocsánatot kér. Vagy legalább ránéz igazán.
Nem tette.
– Isten veled – vetette oda, és kilépett.
Az ajtó becsapódott. Nem drámaian, csak hétköznapian, ahogy a lépcsőházban szokás. Valahol feljebb ordított a tévé, máshol ajtó csattant, a lift megnyikordult.
Nóra a konyha közepén maradt. A krumpli odaégett a serpenyőben, füstszag terjengett. Elzárta a gázt, leült egy sámlira, és csak akkor engedte meg magának a sírást.
Nem zokogva. Csendesen. Visszafogottan. Úgy, ahogy azok a nők sírnak, akik túl sokáig voltak erősek.
Megint megszólalt a telefon.
– Anya? – Lilla hangja tele volt aggodalommal. – Miért nem vetted fel? Apa ott van veled?
Nóra a tenyerével megtörölte az arcát.
– Nem, kicsim. Apa elment.
– Kiküldetésbe?
A csend elnyúlt.
– Nem, Lilla. Apa elment. Végleg.
A vonal túlsó végén először némaság volt, aztán egy elfojtott szipogás.
– Miatta? – suttogta a lány.
– Igen.
– Gyűlölöm – mondta halkan Lilla. – Anya, megyek hozzád.
– Nem kell – felelte gyengéden Nóra. – Holnap óráid vannak. Megoldom.
– Nem vagy egyedül. Nekem te vagy.
És ekkor Nóra már nem tartotta vissza a könnyeit, mert tudta, hogy ami most következik, az már egy egészen másik csend lesz az életében.