A jármű puhán gurult végig a szemcsés, havas úton, miközben a tetőre tapadt hóréteg halkan nyöszörgött minden rázkódásnál. Odabent kellemes meleg terjengett, bár a fagy odakint továbbra is finom csipkéket rajzolt az ablakokra. A kisfiú – addigra már teljesen magához térve – anyja ölében ült, és feszült kíváncsisággal szegezte tekintetét János Feketére. A férfi csak futó pillantást vetett rá a visszapillantóból, majd barátságosan elmosolyodott.
– Na, pajtás, hogy vagy? – kérdezte könnyed hangon, mintha oldani akarná a csend feszültségét.
A gyerek nem felelt, csupán még szorosabban simult az anyjához. Nóra Szalai félénk mosollyal nézett a vezető felé.
– Ne vegye a szívére, idegenekkel mindig visszahúzódó egy kicsit – magyarázta halkan.
János Fekete bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd ismét az útra figyelt. Nóra azonban, mintha hirtelen úgy érezné, muszáj kimondania mindazt, ami benne rekedt, megtörte a csendet.
– Egyedül gyereket nevelni nagyon nehéz… főleg egy ilyen eldugott faluban.
Hangja remegett, ahogy beszélt. A szavai úgy jöttek elő belőle, mintha hónapok óta nem lett volna alkalma senkivel megosztani a gondolatait. Nem is várt különösebben választ, csak hagyta, hogy a felgyülemlett feszültség kiáradjon.
– Nálunk még egy rendes patika sincs – folytatta. – Ha valami baj adódik, vagy várni kell, vagy valahogy eljutni a városba. Éjjel pedig végképp reménytelen. Taxi nem jön, busz nincs. Aztán improvizál az ember, ahogy tud.
János csendben hallgatta, időnként egy apró bólintással jelezve, hogy figyel. Tudta jól: sokszor az a legtöbb, amit adhat, ha hagyja, hogy a másik beszéljen.
Mire a faluba értek, teljes sötétség borult rájuk. A gyér lámpák sárgás fénye alig verte vissza az útszélen csillogó jeget. János Fekete megállította a buszt annál az útnál, amely Nóra Szalai háza felé vezetett.
A nő felállt, fiának kezét szorítva, majd a vezető felé fordult.
– Köszönöm… – mondta, és lesütötte a szemét. Halk volt a hangja, mégis átsütött rajta a valódi hála.
János elhárító mozdulatot tett.
– Ugyan már, igazán semmiség. A lényeg, hogy a kisfiú rendben legyen.
Nóra tétován megállt, mintha nehéz lenne megfogalmaznia, ami a szívét nyomja.
– Én… nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Ha valaha szüksége lenne valamire… bármire…
János Fekete mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Elég, ha annyit mond, hogy köszönöm.
Nóra arcán ekkor először jelent meg igazi, megkönnyebbült mosoly aznap este.
***
Pár hónappal később János ismét ugyanazon az útvonalon vezetett. A tél ugyanúgy marcangolta a tájat, és bár a buszban meleg volt, a szél mégis megrázta időnként a jármű oldalát. Egy megállónál rutinosan fékezett, kinyitotta az ajtót.
Legnagyobb meglepetésére ott várakozott Nóra Szalai a kisfiúval. Ugyanaz a sötét pufikabát volt rajta, de most halvány, nyugodt mosoly ült az arcán. A kezében egy kisebb csomagot tartott, miközben fellépett a buszra.
– Ezt szeretném önnek adni – mondta, és felé nyújtotta a csomagot. – Egy kis élelmiszer… tej, tojás, minden házi.
János még meg sem szólalhatott, mert Nóra már folytatta is:
– Akkoriban annyira sokat segített nekünk. Nem tudom másképp meghálálni.
A férfi tiltakozni próbált, kezével legyintve.
– Nem kellene ezt… tényleg felesleges.
De Nóra határozottan megrázta a fejét.
– Dehogynem. Maga jót tett velünk. Most az én sorom viszonozni valamit.
János Fekete a kisfiúra pillantott, aki félénken bújt az anyja mögé. Aztán a gyerek óvatosan előrehajolt, és suttogva megszólalt:
– Köszönöm, bácsi.
Ez a két halk szó olyan melegséggel áradt szét János szívében, mintha belül gyúlt volna fény. Széles, őszinte mosollyal bólintott a kisfiúra.
– Hát akkor… köszönöm szépen – mondta, miközben átvette a csomagot. – Derék gyerek vagy.
Nóra leszállt, ő pedig becsukta az ajtót, és továbbindított a buszt. Könnyedség telepedett rá, mint aki valami jótékony terhet tett le magáról.
Tudta, hogy helyesen cselekedett azon a régi estén. A jó mindig visszatalál ahhoz, aki adja – még ha az ember nem is számít rá.