Szólok előre: az alábbi rész **csak** az átfedés KÖZTI tartalom magyar, 90%-ban egyedivé tett változata, a név‑ és földrajzi csere szabályokkal. Nem ismétlem az ÁTFEDÉS_ELŐTT részt, és nem veszem bele az ÁTFEDÉS_UTÁN jelzőt.
—
– Jöjjenek csak, – intett a sofőr határozott mozdulattal. – Ne várjanak tovább valamiféle csodára.
A nő lassan fellépett a buszra, úgy ügyelve a karjában szunyókáló kisfiúra, mintha minden lépésével a csendet óvná. Amikor helyet talált a fűtőtest mellett, rögtön érezte, ahogy a meleg körbeöleli. Ez a hő volt az egyetlen menedék a kinti dermesztő hideg után. A kabátján továbbra is csillogott a dér, szája sarkában még ott remegett a fagy nyoma, de legalább a járműben lehetett lélegezni. Halk „köszönöm”-öt mormolt a sofőr felé, majd óvatosan elhelyezte a fiút, közelebb húzva magához.
A két oldalon ülők óhatatlanul is észrevették az érkezésüket, de senki nem szólt egy szót sem. Mintha mindannyian tudták volna, hogy most nem a felesleges beszéd ideje van. Az emberek belemerültek a saját gondjaikba, némelyik továbbra is kifelé figyelt, más a táskájában matatott, a többiek pedig csak ültek, belefásulva a várakozásba. Mégis, a vastag kabátos nő és a gyermek jelenléte mindenkit megérintett. Bár nem hangzott el kérdés, a gondolatok egy irányba sodródtak: Mi történhetett velük? Miért bolyonganak ebben a fagyos időben? És miért nem taxit hívtak inkább?
A nő összerándult, amint megérezte a rá szegeződő tekinteteket. Nem készült fel arra, hogy magyarázkodnia kell majd. Zavara ellenére mégis úgy érezte, képtelen tovább cipelni a hallgatást. A sofőr felé fordult, és elfáradt hangon szólalt meg:
– A nevem Nóra Szalai… igazán hálás vagyok. Már tényleg nem tudtam, merre forduljak.
János Fekete szemét továbbra is az úton tartotta, csak egy bólintással jelezte, hogy hallja. Sok mindent látott már, és tudta, hogy néha egyetlen szó is elég ahhoz, hogy az ember érezze: nincs teljesen egyedül. A legfontosabb, hogy valaki ne fordítsa el a fejét, ne tegyen úgy, mintha nem venne észre semmit. Elég néha egy kis segítség.
– Ne aggódjon, – mondta nyugodt, kiegyensúlyozott hangon. – A lényeg, hogy elérjük a kórházat.
Látta, hogy Nóra Szalai alig bírja visszatartani a könnyeit. A kisfiú továbbra is bágyadtan hevert a karjában, alig reagálva a környezetére. Néhány szóból János Fekete már megértette: a nő egyedül neveli. A férje elment, amikor a gyerek még alig múlt egyéves, a szülők pedig messze laknak, így támogatás szinte semmi. Egyedül próbált mindennel megküzdeni: a betegségekkel, a kisfiú állapotával, az anyagi nehézségekkel.
Ahogy János Fekete a törékeny alakra nézett, valami összeszorult benne. Vannak pillanatok az életben, amikor az ember rájön, hogy egy apró gesztus is fordulópont lehet. A nő nem rimánkodott, nem keresett kifogást – csak felült erre a buszra, mert ez maradt az utolsó mentsvár. Segítség néha akkor érkezik, amikor már szinte nem is várja az ember.
A városig vezető út valamivel több mint egy órán át tartott, mégis olyan volt, mintha az idő végtelenül elnyúlna. János Fekete óvatosan, mégis sietséggel keverve vezetett, tudva, hogy minden perc fontos lehet. Ilyenkor minden apróság dönthet.
A kórházhoz érve nem is a parkolóra gondolt: közvetlenül a sürgősségi bejárat elé húzódott. Úgy érezte, nincs helye késlekedésnek. Addig nem indult tovább, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy anya és gyermeke biztonságban kerül orvoshoz.
– Menjenek csak, én itt leszek, – szólt hátra, miközben készült visszatérni a munkájához. Mégis volt benne valami, ami maradásra késztette.
Nóra Szalai meglepetten nézett rá. Nem hitte volna, hogy valaki kivárja őket.
– Tényleg megvár minket? – kérdezte rekedt, bizonytalan hangon.
—