A fagyos hajnal még épp csak ébredezett, az égbolt alig kezdett felmelegedni, amikor az országút már vékony zúzmararéteg alatt csillogott, mintha valaki porcukorral hintette volna be. A levegőben különös, üvegszerű frissesség vibrált; az ember önkéntelenül is mélyebbre szívta a hideget, miközben az arcán azonnal apró szúrós dérpettyek jelentek meg. Ilyenkor mindig úgy tűnt, mintha a világ visszafogná a tempóját, minden kissé elcsendesedne.
János Fekete, a busz sofőrje, régi ismerősként mozgott ebben a hűvös reggelben. Húsz évnyi vezetés után ezek az utak már szinte a saját otthonának tartoztak: a kisebb magyar város és a megyeszékhely közötti szakasz minden kanyarját és egyenetlenségét kívülről fújta. A kátyúk nem bosszantották, csak a megszokott tompa koppanással jelezték a busz alatt, hol járnak. Minden megálló, minden utas a mindennapjai szövetébe szövődött.
Most kevesen ültek a járművön. Hátul két fiatal, egyetemisták lehettek, teljesen elveszve a zenéjükben és a telefonjuk képernyőjében. Oldalt egy idős férfi görnyedt az újsága fölé, folyton igazgatva a szemüvegét, mintha valami rendkívül fontos részletet próbálna megfejteni. Elöl egy fiatal pár szunyókált, összebújva vastag kabátban és sálban.
A busz lassú hullámzással haladt a kihalt úton. A táj se nem napsütéses, se nem esős – inkább olyan volt, amely óvatlanul is belassítja az embert, valamiféle halkan ringató, álmosító hangulatot teremtve. Egy szelíd kanyar után azonban valami mégis megváltozott.
Az út szélén alak állt: egy nő. Nem intett, nem jelezte, hogy meg szeretné állítani a járatot; csupán mozdulatlanul állt ott. János Fekete összehúzta a szemét, próbálta megfejteni, miért olyan különös a látvány. A nő sötét, vékony kabátban álldogált, amely aligha tartotta vissza ezt a csípős hideget, és valami összehajtott csomagot szorított a karjában. Elsőre táskának hitte, de közeledve kiderült: egy kisfiút tartott, akit vastag sállal bugyolált be. A gyerek arca szürkésen sápadt volt, olyan mozdulatlan, mintha minden erejét hátrahagyta volna.
– Nahát, miféle helyzet ez… – morogta félhangosan, és ösztönösen lassított.
Amikor melléjük ért, lehúzta az ablakot.
– Asszonyom, mit művel itt ebben a fagyban?
A nő tétován reagált, mintha nem számított volna arra, hogy valaki megszólítja. Kissé előrelépett, de a tekintetét nem emelte fel. Hangja reszketett.
– Bocsásson meg… stoppot próbálok fogni.
János Fekete hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
– Stoppot? Ilyen zimankóban?
Majdnem elnevette magát a lehetetlenségen. Ilyen hidegben még a taxisok is ritkán indulnának útnak, ő pedig itt várakozik segítségre. Már majdnem gázt adott, ám valami a nő tartózkodó, szinte kétségbeesett pillantásában megállította.
– Hát járnak itt buszok, – jegyezte meg. – Nem kellene így dideregni.
A nő azonban mintha nem hallotta volna, szinte suttogva ismételte:
– A kórházba megyek… a fiam rosszul van. Éjszaka lett sokkal súlyosabb. Nincs pénzem taxira, és a busz… nem erre jön.
János Fekete tekintete visszasiklott a gyerekre: a kisfiú alig lélegzett, arca holtfáradtan lógott anyja karjában, mintha már csak az asszony kitartása tartaná életben.
Ilyenkor nem volt helye mérlegelésnek. A bajba jutottakat nem várakoztatja az ember – segít, amikor szükség van rá.